A szerző publicista, a brüsszeli Magyar Intézet volt igazgatója

„Talán mi állunk a legközelebb az angolokhoz. De ha távoznának az Európai Unióból, az nekik legalább akkora veszteség lenne, mint nekünk, vagy másoknak”, mondta egy december eleji sajtóreggeli alkalmával az uniós elnökséget januártól átvevő Írország brüsszeli képviselője. Kijelentése legalábbis understatement volt, hiszen az angolokra az európai partnerek többsége ma már nem vitapartnerként tekint, hanem inkább az érdemi viták lefolytatását és az Európa előtt tornyosuló problémák megoldását nehezítő akadályként.

Nagy-Britannia eddig is válogatós volt az uniós kötelezettségek és vállalások dolgában. Kimaradt az eurókörből, nem vesz részt az intervenciós alapokban, sem az uniós szerződés szervezeterősítő átdolgozásáért indított munkában, nem csatlakozott Schengenhez, elutasította a költségvetési önkorlátozást előíró egyezmény aláírását, és ki kíván maradni a készülő bankunióból is. Választásainak logikája eléggé egyértelmű: a múltban és a jövőre nézve is visszautasít magára nézve többnyire mindent, ami a kooperáción és szabad kereskedelmen túlmutató integrációt – közösségi döntéshozatalt – jelent. Vagyis minimalizálni igyekszik szuverenitása korlátozását. 

Az angol különutasság majdhogynem színfolt volt, egészen a költségvetések és az euró jelenlegi válságáig. Az összeférhetetlenség most kezd felerősödni, és mindenki számára nyilvánvalóvá válni. A németek és az őket követő országok, vagy a franciák, az olaszok és a velük egy állásponton lévő államok sokszor eltérő utakat javasolnak a válság leküzdésére, de abban nincs vita köztük, hogy az eurót meg kell menteni, és biztonságos alapokra kell helyezni, ami csak az integráció elmélyítésével lehetséges. Mindenki egyetért abban, hogy ehhez rendbe kell tenni a nemzeti költségvetéseket, létre kell hozni valamiféle válságálló alapot (Európai Stabilizációs Mechanizmus), ki kell alakítani a bankok hatékony felügyeletének rendszerét és támogatni kell a növekedést. A hangsúlyok az egyes országok számára természetesen eltérőek. A vita célja – az euró stabilizálása – és fő kérdései azonban adottak, és abszolút elsőbbségüket mindenki elfogadja. Az angolok, amikor mindezt – vagyis magukat a kialakult és általánosan osztott prioritásokat – megkérdőjelezik, de facto vitán kívülre helyezkednek. Sőt, bármely álláspont vagy kompromisszum lesz is a vita vége, a britek csak akadályt jelenthetnek – és jelentettek már eddig is – a szükséges jogi és intézményi döntések meghozatalában. Nem véletlenül uralkodott el Brüsszelben a hangulat, miszerint a britek uniós jelenléte ma már inkább probléma, semmint hozadék vagy áldás.

A britek vitán kívülisége nem véletlen, hiszen politikai dilemmájuk a kontinentális partnerekétől teljesen eltérő. David Cameron kormánya arra keresi a választ, hogyan őrizhetné meg London kiemelkedő pénzügyi szerepét úgy, hogy közben minél távolabb tarthassák magukat a további európai integrációtól. A 2011. decemberi európai csúcson a brit miniszterelnök éppen a City érdekeire hivatkozva, és az azokat szolgáló előzetes garanciákat kérve utasította el a költségvetési fegyelem erősítéséről szóló egyezmény aláírását. Fellépése előkészítetlen és váratlan volt ugyan, de kétségtelenül a múltban megtanult leckéken alapult. A költségvetési fegyelem alkotmányos rögzítésének látszólag nincs ugyan közvetlen köze a (City-beli) pénzügyi intézmények szabályozásához, de mára mindenki megtanulta, hogy minden intézményes és jogi változtatásnak következményei vannak, és minden összefügg mindennel.

Cameron nem kíván Margaret Thatcher nyomdokába lépni, aki állítólag utólag panaszkodott, hogy az európai egységes piacot létrehozó Európai Egységes Okmány aláírása előtt őt senki nem világosította fel annak következményeiről, arról, hogy nem egy egyszerű szabadkereskedelmi övezet gondolatához csatlakozott, hanem egy komolyabb elkötelezettséget kívánó kooperációhoz. Mint ahogy az eurózóna országai is most próbálják korrigálni azokat a mulasztásokat, amelyek az euró létrehozásánál – a biztonsági mechanizmusok „elfelejtése” következtében – történtek. Cameron pontosan érti, s ezt az októberi birminghami tory pártkongresszuson is elmondta, hogy az euró léte a zónába tartozó országok intézményeinek további integrációját igényli. Jó okkal tart attól, hogy az EU-n belül, éppen a további integráció nyomán, kialakul egy olyan erős blokk, érdekszövetség és egymásrautaltság, ami a többségi vagy minősített többségi szavazások rendszerében Nagy-Britannia és a brit érdekek relatív pozícióvesztéséhez vezethet. Garanciákat kér tehát, miközben félelmei be is igazolódnak. Christian Noyer, a francia központi bank elnöke épp a napokban jelentette ki, hogy az euróforgalom nagyobb részét az euróövezeti országoknak kellene ellenőrzésük alatt tartani. Vagyis, „indokolhatatlan”, hogy a londoni City-ben – „offshore” – legyen az euró pénzügyi központja. Ennél konkrétabban és fájóbban pedig nem is lehetett volna összefoglalni az ellentéteket és a helyzet fenntarthatatlanságát.

A politika legfőbb irányítója azonban többnyire nem a higgadt előrelátás és a racionális kalkuláció. Sőt, a britek mintha nagyon is bizonyos hangulatok és emlékek rabjai volnának. Ott van mindjárt a közvélemény, amelynek többsége kifejezetten elhagyná az EU-t. A tory kongresszus végig Brüsszel szidalmazásától volt hangos, és a parlamentben, a kormánypárti sorokból is a távoli ellenséggel szembeni „bulldog” önvédelmet követelik a miniszterelnöktől. William Hague külügyminiszter a nyár folyamán részletes áttekintést kezdeményezett arról, hogy az EU-tagság milyen hatásokkal van Nagy-Britanniára.

A közvéleménytől és az azt követő tory politikától eltávolodva persze felerősödnek az EU-párti hangok. Az Európai Parlament egyik angol konzervatív képviselője például a minap csak és kizárólag a közvélemény nyomásával tudta indokolni kormányának a 2014–2020-ra szóló költségvetés vitájában elfoglalt visszafogó álláspontját. S Cameron koalíciós partnere, a liberális Nick Clegg sem leplezi elégedetlenségét. „Hallom ezeket a »bulldog« hangokat”, mondta. „Szerintem viszont semmi bulldogság sincs abban, hogy Nagy-Britannia valahol az Atlanti-óceán közepe táján tévelyeg, nem foglalja el méltó helyét Európában, és Washingtonban sem veszik komolyan.” A City számos szakértője pedig kifejezetten hátrányosnak tartotta magukra nézve az európai politika belső köreitől és vitáitól való önkéntes brit távolságtartást.

A Cameron által javasolt kiút valószínűleg nem a tagságról kiírt népszavazás, hanem a tagság feltételeinek egyfajta újratárgyalása lesz. „Európa változik”, mondta a miniszterelnök Birminghamben. „Az eurózóna integrálódni fog, egyre több dolgot csinálnak majd együtt, és ezt helyesen is teszik, ha meg akarják menteni az egységes valutát. Ez azonban Nagy-Britanniának is alkalmat ad arra, hogy nagy levegőt vegyen, és jobb megállapodást kössön Európával…”. A lehetséges célkitűzést azonban egyelőre aligha látja tisztán. Egy Norvégiához vagy Svájchoz hasonló szabadkereskedelmi státus valójában a kilépést, vagyis a belső döntéshozatali testületek elhagyását jelentené, ennek tényleges veszteségeivel és kockázatával. Ellenkező esetben viszont fennmaradna Nagy-Britannia döntéseket befolyásoló szerepe, és lehetősége arra, hogy a fontosabb lépéseket – például az alapszerződés szükséges módosításait – megakadályozza. Ezt nyilván az integrációt elmélyíteni kívánó országok néznék rossz szemmel.

A külvilág nehezen találja az angol közhangulat és Európa-politika mögötti realitást és logikát. Ennek megértéséért alighanem a pszichológiailag mindmáig lezáratlan múlthoz kell folyamodni. Az 50-es években Nagy-Britannia még a régi nagyhatalmi státus továbbélő illúziójától vezetve maradt ki az európai összefogás induló programjából. Az 1956-os szuezi válság sokkja, és vele a nagyhatalmi státus nyilvánvaló vége túl későn érkezett ahhoz, hogy a briteket érdekelje az európai gazdasági közösség születőfélben lévő gondolata, és a szerepvállalás annak megvalósításában. Európa szűknek tűnt a brit érdekek és beidegződések számára. Választásuk inkább az amerikai szövetségre esett, s globális érdekeiket az ő oldalukon érezték érvényesíthetőnek. Ma hasonló választás előtt állnak. Az Egyesült Államok és a nagy keleti gazdaságok, a felemelkedő Kína és India között kívánják megtalálni helyüket. Európa valószínűleg továbbra is kicsinyes és bonyolult a „levegősebb” világhoz szokott, és maguknak nagyobb formátumú szerepet álmodó britek számára.