A szerző a Mandiner főszerkesztő-helyettese, külpolitikai újságíró

No, no, no! – hangzott Margaret Thatcher emlékezetes tiltakozása a londoni parlamentben 1990-ben, szűkebb értelemben Jacques Delors az európai intézmények jövőbeli hatáskör-növekedéséről szóló megjegyzéseire reagálva; történelmi távlatokban azonban Britannia fényes elszigeteltségét védelmezve az egységesülő kontinenstől.

Való igaz, a napokban elhunyt Margaret Thatchernek más elképzelése volt Európa jelenéről és jövőjéről, mint a kontinentális politikusok és értelmiségiek nagy részének – viszont legalább volt víziója. És számos tekintetben európaibb volt, mint sok vezető a Csatornán innen, méghozzá egy sorsfordító, történelmi időszakban. Emlékezzünk most arra a Thatcherre, akinek a munkássága és a gondolatai összekötöttek és nem elválasztottak minket, szárazföldre vetett közép-európaiakat a Dover szikláin túli világtól.

Thatcher 1943 és 1947 között hallgatott kémiát Oxfordban, s bár az ősi egyetemi várost megkímélték a világháborús bombázások, az országos háborús készültség alatt töltött évek mély benyomást tettek Thatcher világnézetére és érzékenységére. Egyrészt erősítették a kontinentális Európával és az onnan jövő totalitárius eszmékkel szembeni fenntartásait, másrészt pedig a szabadság radikális védelmezőjévé is tették őt. Különösen Friedrich August von Hayek „Út a szolgasághoz” című, 1944-ben megjelent műve volt rá nagy hatással: az osztrák-brit közgazdász-filozófus klasszikus liberális nézetei mélyen befolyásolták Thatcher politikai és gazdasági szabadságról alkotott nézeteit. Az „Út a szolgasághoz” a huszadik század legsötétebb korszakában született meg, amikor Európát a nemzeti szocializmus és a kommunizmus kettős örvénye húzta lefelé a pusztításba. Hayek meglátta, hogy e nézetek zsákutcájába vezetnek. Sőt, már a szocialisztikus gondolkodásban és a bürokratikus tervezésben rejlő csapdákat is pontosan érzékelte.

A fiatal Margaret Thatchert lenyűgözte a kontinentális Európából Nagy-Britanniába menekült, az európai totalitárius rendszereket kristálytiszta pontossággal leíró Hayek gondolatvilága. Bár Hayek soha nem tartotta magát konzervatívnak, a hayekiánus gondolkodásra épült politizálás sehol máshol nem érvényesült olyan tisztán, mint Thatcher konzervatív kormányzása alatt (amit a hosszú életű Hayek maga is megélt).

Margaret Thatcher gyakran kritizálta hayeki alapon az európai közösség bürokratikus tendenciáit. Mégis, ha számba vesszük az európai közösséggel kapcsolatos tevékenységét, az ideológia fűtötte szónoklatok ellenére reálpolitikusként mindvégig partnerként – persze szigetország hazája különös érdekeit minden esetben szem előtt tartó partnerként – működött együtt az egységesülő kontinens tagállamaival és Brüsszellel. Thatcher maga oktatási és tudományügyi miniszterként tagja volt annak a konzervatív Heath-kormánynak, amely 1973-ban bevitte az Egyesült Királyságot az Európai Gazdasági Közösségbe. És ez ellen nem hogy tiltakozott volna, hanem támogatta a miniszterelnököt a döntésben, mi több, még egy akkori EGK-országok zászlóiból szőtt pulóverben is lefotózták őt. 1975-ben az európai közösségben való maradásról szóló népszavazáson Thatcher az „igen” mellett kampányoló konzervatívok vezető arca volt. 1978-ban közös európai védelmi politika megfontolását sürgette. A szabad Európa megszületésének legnagyobb akadályát jelentő Szovjetuniót folyamatosan kritizálta. Egy 1976-os, éles hangú beszédében (Ébredj, Britannia címmel) hazája Amerikával, a NATO-val és az európai közösséggel való szövetségére, a kelet-európai népek sanyarú helyzetére és a Szovjetunió továbbra is létező fenyegetésére hívta fel a figyelmet. 1986-ban, immár brit miniszterelnökként az Egységes Európai Okmány (EEO) egyik megalkotója és támogatója volt, amely a Római Szerződés első alapvető módosításaként a valódi, egységes európai belső piac létrehozását tűzte ki célul.

Bruges-i 1988-as beszédében pedig nagy ívű áttekintését adta Európával és az európai közösség akkori helyzetével kapcsolatos nézeteinek. „Európa nem a Római Szerződés megalkotása. És az európai eszme nem is valamilyen csoport vagy intézmény tulajdona” – fogalmazott Thatcher, aki felhívta a figyelmet Britannia történelmi európai örökségére és a britek által Európának adott kulturális értékekre. „Az évszázadok során azért harcoltunk, hogy Európa ne essen egyetlen hatalom uralma alá. Harcoltunk és meghaltunk szabadságáért.” Thatcher szerint „az európai közösség az európai identitás egyik manifesztációja, de nem az egyetlen”. Emlékeztetett a Vasfüggönyre és a mögötte élő, egykor az európai kultúrát, szabadságot és identitást élvező népek helyzetére, Varsóra, Prágára és Budapestre is. „Az európai közösség minden egyes tag közössége. Reflektálnia kell minden egyes tagjának hagyományaira és szándékaira. De hadd legyek egyértelmű: Britannia nem egy kényelmes, izolált létezésben hisz az európai közösség peremén. A végzetünk Európában van, a közösség részeként” – fogalmazott határozottan Thatcher. Ugyanakkor arra figyelmeztetett: „Arra van szükségünk, hogy a következő lépésekről hozzunk döntéseket, és ne hagyjuk, hogy utópikus célok eltérítsenek minket. Az utópia soha nem jön el, mert tudjuk, hogy nem fogjuk szeretni, ha mégis megtörténne.”

Miniszterelnökségének vége felé Thatcher nézetei radikalizálódtak, ami már az európai kérdésben megosztott Konzervatív Pártnak is sok volt, ami aztán a hatalomból való 1990-es távozásához vezetett. Thatcher ellenezte a német egyesülést; minden erejével a font mint nemzeti fizetőeszköz megtartása mellett kardoskodott; majd felelős miniszterelnöki tetteit megcáfolva megbánta az EEO aláírását is. Kései éveiben könyvekben és egyéb megszólalásokban drámai hangon ecsetelte az európai integráció projektjének veszélyeit. Thatcher, mint a sokáig ellenzékbe szorult konzervatívok utolsó nagyformátumú politikusa, természetesen befolyásolta a toryk Európával kapcsolatos nézeteit is. A radikális EU-szkepticizmus viszont újra és újra vereségekbe vezette a konzervatívokat, mígnem David Cameron mérsékeltebb, megújított tory politizálása meghozta a sikert a sokat látott pártnak. Hogy aztán a konzervatívok jelen állás szerint ott folytassák az Európa ügyében tanúsított megosztottságot, ahol jó húsz éve abbahagyták.

De most már Thatcher nélkül kell dűlőre jutniuk Európa ügyében. Ahogy Európának magának is. Margaret Thatcher a világ- és a hidegháborút saját bőrükön megtapasztalt nagypolitikusi gárda egyik utolsó szereplőjeként távozott közülünk. Az európai örökség és történelmi tanulságok ismerőjeként a sokszínűség és a szabadság elszánt védelmezője volt egy szabadságellenes erőktől fenyegetett korszakban. „Mi, akik ma Nyugaton élünk, szerencsések vagyunk. A szabadságot ránk hagyományozták. Nem nekünk kellett előkaparnunk a semmiből; nem kellett érte az életünkkel fizetnünk. De súlyos hiba lenne, ha azt gondolnánk, hogy a szabadság nem követel meg tőlünk semmit. Mindannyiunknak ki kell érdemelnünk újra és újra a szabadságot, hogy birtokba vehessük. Nem csak a magunk kedvéért, hanem gyermekeink kedvéért is, hogy szebb jövőt építhessenek a szabadság felelősségével és áldásaival” – mondta egyszer Thatcher. Legyen ez Thatcher útravalója minden európai számára, gondoljanak bármit Európa jelenlegi helyzetéről és jövőbeli lehetséges útjairól.