A szerző publicista

A nemrégiben 55 évessé lett Európai Uniót is elérni látszik az ilyentájt jellemzőnek mondható kapuzárás körüli pánik. A frivol viccelődésnél persze a helyzet jóval súlyosabb, amit jól mutat, hogy néhány hete a francia és a német belügyminiszter közösen indítványozta, hogy a tagállamoknak joguk legyen 30 napra felfüggeszteni a schengeni egyezményt, ha sokallják a hirtelen érkező menekültek számát. Ezzel párhuzamosan fogalmazza törvényjavaslatát a letelepedni vágyók drasztikus szűrésére Damian Green, az Egyesült Királyság bevándorlásügyi megbízottja.

És akkor még csak az unió nagy befogadó államait említettük, de a multikulti-ellenes hangulat egyértelműen erősödik kontinens-szerte (és ez tökéletesen független attól, hogy az említett két kezdeményezésnek mi lesz a sorsa). A fókuszban hol az épp jönni akarók, hol a már külhonban élők (menekültek, bevándorlók, vendégmunkások) tömege áll, de leginkább persze a nyugati társadalmak teherbíró képessége és a szolidaritás határai.

Az alaphelyzet közismert: Németországban 5 millió, Franciaországban 4 millió, az Egyesült Királyságban hozzávetőleg 3,5 millió bevándorló él ma. Ezzel önmagában még nem lenne gond. Viszont a németek egyharmada gondolja úgy, hogy országukat lerohanták a jóléti juttatásokra ácsingózó idegenek, a britek esetében pedig egyenesen hatvan százalék érzi úgy, hogy jobban élne, ha nem volna ennyi – elsősorban az unión kívülről érkező – külföldi. Sarkozy is éppen a bevándorlás ütemének lassítását húzta elő végső aduászként, próbálván megfordítani a mind biztosabbnak tűnő elnöki bukását.

Mindeközben az európai politikai középen láthatóan még épp hogy csak formálódik az a beszédmód, amellyel érdemben, ámde szalonképesen lehet fogalmazni az eltérő kultúrák harmonikus egymás mellett élésének evidens kudarcáról. Ezt jól példázza Angela Merkel elhíresült 2010-es megnyilatkozásának recepciója. A kancellár szikár tételmondata szerint a multikulturális modell csődöt mondott Németországban. És mivel a multikulturalizmus koncepciójának eredeti értelme nem a kisebbségek asszimilációja, de még csak nem is egy újfajta, kevert kulturális minőség megszületése, hanem a merőben eltérő hagyományú közösségek zavartalan (!) egymás mellett élése, Merkelnek per definitionem igazat kell adnunk.

Mégis, a mainstream európai véleményformáló elit egyszerű populista szónoki flörtként értelmezte szavait, mondván, a tartományi választásokra készülve egyszerűen csatlakozni próbált az ilyenkor szokásos szavazatmaximalizáló „gyűlölethadjárathoz”. Sarkozy már nem úszta meg ennyivel, neki a karaktergyilkosabb olvasat jutott osztályrészül; vonatkozó megszólalásait az elfojtott rasszizmus eseti kitöréseiként írták le. Ugyanezen hangok az említett francia–német közös javaslatot is annyival próbálták elintézni, hogy Merkel megkésett külső kampányakciójáról volt szó a vesztésre álló Sarkozy újraválasztását megsegítendő. A brit konzervatív kormány asztalára pedig csak azért került a bevándorláskérdés (mármint szerintük), hogy valamiképpen rálicitáljanak az ottani baloldal – olykor a szélsőjobbot is beelőző – migrációs retorikájára.

Mintha komoly politikus részéről a kérdéskörnek már a felvetése is kizárólag taktikai célzatú lehetne, annak pedig még a lehetősége is eleve kizárt, hogy valamely felelős országvezetőnek komoly fenntartásai volnának a kultúrák keveredésének sikerével kapcsolatban. Minthogy ez utóbbit igen nehéz elképzelni (lásd sok egyéb mellett a burkaviseléssel kapcsolatos kurrens európai törvényhozási trendeket, az unió területén elkövetett becsületgyilkosságok büntetőjogi következményeit, vagy a németül megtanulni önérzetből nem hajlandó, bő egymilliónyi németországi török kilátástalan munkaerő-piaci helyzetét), érdemes más okot keresni a fenti reakciók hátterében.

Az én verzióm szerint egész egyszerűen ma még nem létezik az a narratív tér, definíciós és következtetési keret, amelyben a politikai közép felől szalonképesen lehetne szólni a problémáról – tehát anélkül, hogy populistának vagy xenofóbnak tűnne az ember. Pedig könnyű belátni, hogy a jóléti államok korszakában született és annak sajátosságaira kalibrált, reflektálatlanul befogadás-elvű bevándorláspolitika a gazdasági válság közepette erősödő szociális sovinizmus idején egyre inkább tarthatatlannak tűnik. És ez nem ideológiai, hanem antropológiai felismerés.

Ettől azonban még korántsem kell teljes visszavonulót fújni a nyitottság és a tolerancia frontján; az efféle következtetések jellegzetesen 20. századi válaszokkal akarják rövidre zárni e típusosan 21. századi problémát. Én például egyszerre gondolom, hogy az egyesült és befogadó Európa eszméje a legszebb gondolat, amely a második világháború óta született, valamint hogy Merkel kancellár két évvel ezelőtti elhíresült mondata az elmúlt évtized egyik legfontosabb és legigazabb politikusi megszólalása volt.

Csak fontos, hogy előítélet- és indulatmentesen, a harsány ideológiai revolverezést nélkülöző módon tárgyaljuk a témát. Olyasféle racionális tónusra gondolok például, amely a strasbourgi székhelyű Európa Tanács rasszizmus és intolerancia elleni bizottságának idén májusi éves jelentését is jellemzi. E brosúra kimondja: Európa „jelentős gazdasági lehetőségeket” szalaszt el, ha nem tanulja meg kezelni a kulturális sokféleség kérdését. És valóban: számításokkal igazolható, hogy Európa kulcsállamainak fenntartható gazdasági fejlődése (no és persze nyugdíjrendszere) nem kis részben a bevándorlóktól (mármint a munkaerő-piacilag aktív bevándorlóktól) függ hosszú távon.

Tanulságos módon a „termelékenységi érv” mind a befogadáspártiak, mind a migráció feltételeinek szigorítását követelők logikájában megjelenik, talán ezt nevezhetjük a leggyakoribb találkozási pontnak a két tábor gondolatmenete közt. A brit kormány viszonylag friss felvetése szerint például, ha egy újonnan érkező külföldi munkavállaló éves keresete 6 éven belül nem éri el a 35 ezer fontos határt, távoznia kell az országból (ez alól csak a hiányszakmákban ténykedők lennének kivételek). Így a nyugdíjkassza és a gazdasági fejlődés se kerülne veszélybe, és a szociális feszültségek is csökkennének. Ráadásul a szigorú kritériumok nem idegenek az Európai Unió értékrendjétől sem.

A bevett liberális elvek efféle újrafogalmazásánál persze jóval kényelmesebb megoldás, ha az unió sorsát latoló felvilágosult megmondó emberek továbbra is az iszlám európai térnyeréséről szóló – némi szellemi öntetszelgésre kétségtelenül alkalmas, ámde tökéletesen meddő – hochértelmiségi diskurzusokkal szórakoztatgatják magukat és egymást. Csak látni kell, hogy eközben az európai társadalmak hétköznapi frusztrációit a végletes bezárkózás és kirekesztés politikai apostolai könnyedén integrálják saját világképükbe.

Vagyis ha a mindenoldali EU-optimista (nevezzük így) értelmiségi és politikai elit nagyon rövid időn belül nem izzad ki magából egy újfajta, legitim beszédmódot a bevándorlás-problémáról, a válaszokat bizton a másik oldalon fogják megtalálni a ma még jobbára csak magukban zsörtölődő európai tömegek.

És az a 21. századi Európára nézve egy új és zord korszak kezdetét jelentené.