A szerző publicista, a brüsszeli Magyar Intézet volt igazgatója

Ennek előbb-utóbb be kellett következnie. Claude Bartolone, a francia Nemzetgyűlés szocialista párti elnöke a Le Monde-nak adott múlt pénteki interjújában kimondta azt, amit gondolt: a francia-német viszonyt szerinte nem a „barátok közötti feszültség” jellemzi, ahogy azt Francois Hollande államfő korábban nevezte, hanem „a feszültség, minden jelző nélkül. Ha úgy tetszik, az ellentétek”.

A szigor egyoldalú politikája a francia politikus szerint egy újabb „április 21”-edikéhez vezethet (a 2002-es francia elnökválasztás első fordulójára célozva, amikor a jobboldali Jean-Marie Le Pen a szocialistákat megelőzve jutott a második fordulóba), de ezúttal összeurópai szinten. Bartolone kijelentésétől azonnal mindenki elhatárolta magát. A francia jobbközép szószólói populizmussal vádolták a szocialistákat, akik szerintük saját tehetetlenségüket szeretnék egy bűnbak felmutatásával elleplezni. Mindez azonban nem feledtetheti a két ország vezetői között egyre mélyülő nézeteltéréseket, sem a franciák örök félelmeit a németektől, sem pedig, a másik oldalról nézve, a kioktatást bizonyos kérdésekben.

Idén januárban ünnepelték a Francia-Német Barátsági Szerződés 1963-as aláírásának ötvenedik évfordulóját. Charles de Gaulle és Konrad Adenauer összeölelkezése – híressé vált gesztus volt, a két tekintélyes öreg politikustól teljesen szokatlan – áttörést jelentett: egy korszak lezárását és egy új korszak kezdetét. A jövőképek akkor is nagyon különböztek egymástól. De Gaulle ódzkodott a nemzeti szuverenitás korlátozásától és a nemzetek feletti Európától, miközben erős Európát is akart, amelyik harmadik világhatalomként jelenhet meg az Egyesült Államok és a Szovjetunió mellett. Adenauer viszont a NATO-ban és az Egyesült Államokban látta országa biztonságának garanciáját, és a németek vezető szerepét egyáltalán nem féltette Brüsszeltől, vagyis az európai integrációtól. Saját belátásukból kiindulva, és személyes tekintélyükben bízva, a szerződést mégis aláírták. A mostani évforduló alkalmából adott interjújában Joschka Fischer volt német külügyminiszter sokak gondolatát fejezte ki, mondván, „Adenauer és de Gaulle nem foglalkoztak a közvélemény-kutatásokkal. Ők történelemben tudtak gondolkodni. A mai politikusok képtelenek előretekinteni és mozgósítani saját terveik mögé. Míg mások nagy döntéseket hoznak, addig Európa képtelen nagyobb lépésekre elszánni magát.”

Fischer véleményét nagyon sokan osztják, miközben a történelmi helyzetek közötti alapvető különbség is nyilvánvaló. A hatvanas évek gazdasági fellendülése idején és a hidegháborús konfliktusok árnyékában Nyugat-Európa országai egymáshoz közeli hullámhosszokon mozogtak: mindenütt erősödött a jóléti állam, és a gondolkodásban a külpolitikai egymásrautaltság – a Nyugat belső szolidaritása – is nagy szerepet kapott. De Gaulle és Adenauer döntése ellentmondhatott bizonyos politikusok személyes véleményének, de semmiképpen nem ütközött tömegérdekekkel, s nem váltott ki tartózkodó és ellenséges hangulatokat. Ma egészen más a helyzet. A különböző természetű válságok – a jóléti állam kifulladása, a globalizáció kihívásai, új gazdasági versenytársak megjelenése – egybeesése nyomán nemcsak az európai konstrukció kérdőjeleződött meg, hanem az egyes társadalmak követendő gazdasági-szociális modelljei is. Ez már húsbavágó kérdés. Hogy sikerül-e békés úton a modellváltás, az a demokrácia nagy erőpróbája.

A 2000-es évek elején Németország véghezvitte a maga modellváltását. Kényszer hatása alatt cselekedtek: a német egyesítés fenntarthatatlanná tette az ország nyugati részén addig kialakított munkapiaci biztonságot, a megszerzett jogokat és a szociális juttatásokat. A szigor, a vívmányok megkurtítása az akkori vezetők bátorságára, a politikai osztály felelősségtudatára és az összefogás képességére vall. Egy dologról azonban manapság hajlamosak elfeledkezni: az áldozatokat nem Európa nevében kérték állampolgáraiktól, hanem a nemzeti – a szó eredeti értelmében: nacionalista – érdektől, az újraegyesítés kívánalmaitól vezetve. Nem mások és nem absztrakt értékek jegyében kényszerítették ki az áldozatokat, hanem a németek által kitűzött célokkal indokolva.

A mai Franciaország – és Olaszország, Spanyolország, Portugália, stb. – vezetői bizonyos szempontból bonyolultabb és nehezebb helyzetben vannak. A modellváltás szükségessége mindenki számára nyilvánvaló. A felhalmozott államadósságok mindenütt a jövőt veszélyeztetik, s a tömegek által megszokott munkavállalói garanciák, jogok és fizetések fenntarthatatlanok. A kor új kívánalmaihoz való alkalmazkodás mindenképpen végbemenne. Ha máshogy nem, hát brutálisan. Az Európai Unió létének köszönhetően eddig ilyenre nem került sor. Írország, Spanyolország, Görögország és Ciprus esete is az Európa által lehetővé tett, viszonylag kíméletes és kontrollált válságkezelés példája. A közösségi akciók és bizonyos közös áldozatvállalások mindenkinek az érdekeit szolgálták. A bajba jutottakét csakúgy, mint a németekét, akiknek fő gazdasági partnerei az EU, s azon belül mindenekelőtt az eurózóna tagországai. Elemi érdekük tehát az európai gazdaság biztonsága és növekedése. Ennek megfelelően hozzá is járulnak – mégpedig mindenkinél nagyobb mértékben – a bajok orvoslásához.

Miközben azonban Európa eszközöket biztosít a válság és az átmenet menedzseléséhez, paradox módon meg is nehezíti, szinte lehetetlenné teszi annak politikai elfogadtatását. Németország okkal és joggal kéri Franciaországtól – és másoktól – az amúgy is szükséges belső reformok végrehajtását. Nem kíván mást, mint amit Hollande ellenzéke is sürget (de amit maguk sem tettek meg), és amit talán maga az elnök is akarna. Csakhogy az egész vitának sajátos a kontextusa. Úgy tűnik, hogy az áldozatokat „Európa” és a németek kérik, sőt, ők a kitalálói a szigor, a megvonások javasolt politikájának. A korábbi német reformok politikai környezetével ellentétben, a franciák számára nem nemzeti érdekként, a saját céljaik kívánalmainak megfelelőnek tűnnek fel a szükséges intézkedések, hanem külső erők diktátumának.

A nagyon kiélezett, veszélyeket hordozó helyzetek ritkán kedveznek az árnyalt érvelésnek. A nüanszokra már senki nem figyel, és a pozíciók is könnyen radikalizálódnak. Tipikus példája ennek a szigort a növekedéssel szembeállító, és az európai nyilvánosságot teljesen magával ragadó mai vita. Józan pillanatában mindenki tudja, hogy az így felállított képlet hamis. A pazarlás megszüntetése és a szigor nélkül semmit nem lehet elérni. Az is világos, hogy a németek a szigort – talán épp az ellenfelek süketségét áttörni akarván – túlhangsúlyozták, és a túlzott erőfeszítések a növekedés kárára vannak. Ráadásul mára a költségvetési egyensúly felbomlásának súlyos következményeit beláttató elméletek is meginogtak. A válság egyre több ember megélhetését veszélyezteti, és egyre nagyobb politikai veszélyeket rejt magában.

Egyáltalán nem érthetetlen, ha a viták tovább éleződnek. Sőt, a mélyben amúgy is meglévő és ható álláspontoknak felszínre kell kerülniük ahhoz, hogy meginduljon a közeledés és a tisztázás. Ilyen szempontból Claude Bartolone minapi szókimondása inkább üdvözlendő. Még akkor is, ha a növekedés és a szolidaritás hangoztatói mindmáig adósak a javaslatokkal. Nem tudjuk, hogy a szigor kontra növekedés vitában ők tulajdonképpen milyen gazdaságserkentő, válságmegoldó intézkedéseket sürgetnének. Vagyis, a német teória meginogni látszik, de a francia elmélet még várat magára.