A szerző az Origo újságírója, jelenleg washingtoni tudósítója

Az amerikaiak életmódja volt a téma, és a beszélgetés albán résztvevője azon szörnyülködött, hogy milyen unalmas életet élnek itt, az Egyesült Államokban az emberek. Mindenki mindig rohan a munkába, mindenki autózik, ha pedig otthon vannak, akkor is bezárkóznak. Közbevetettem, hogy nekem nagyon más tapasztalataim vannak (éppen azt látom, hogy a kávézók, a parkok, az éttermek mindig tele vannak), de az albán kolléga erősködött, hogy szerinte itt mindenki a munkába temetkezik, nem élvezik az emberek az életet, és pozitív ellenpéldaként a dél-európai országokat hozta fel. Ott szerinte nincs akkora rohanás, nem mindenkinek a pénzkeresésen jár az esze, és mindig szakítanak időt arra, hogy kiüljenek egy kávézó vagy kocsma teraszára.

„Oké, de nézd csak meg a gazdaságukat” – válaszoltam erre, mire felém fordult a beszélgetés egyik amerikai résztvevője – aki addig végig csendben volt –, majd elismeréssel vegyes hálával közölte: „Nagyon jól megmondtad!”. Bár egyáltalán nem az volt a célom, hogy megvédjem az amerikaiakat (egyrészt nyilván nem szorulnak rá, másrészt nekem a saját itteni tapasztalataim alapján azért vannak kétségeim a helyi munkaerő szorgalmát és hatékonyságát illetően), ez a reakció megmaradt bennem, mert egy általános vélemény tükröződésének éreztem. Egészen konkrétan annak, hogy az amerikaiak azt gondolják Európáról, hogy ellustult és elkényelmesedett, ezért hanyatlásra van ítélve.

Ezt nem egyedül ebből az egyébként egy egyetemi tanórán lezajlott vitából szűrtem le, hanem abból, hogy magánbeszélgetésekben, közéleti tévéműsorokban és politikai beszédekben szinte csak ilyen szövegösszefüggésben hallani Európáról. Amikor például a washingtoni könyvfesztiválon Bob Woodward, a világhírű újságíró új könyvének bemutatóján az ország előtt álló gazdasági kihívásokról beszélt, akkor azzal próbálta érzékeltetni a helyzet drámaiságát, hogy közölte: ha az amerikai politikai vezetés nem oldja meg a pénzügyi problémákat, akkor Európa és azon belül is Görögország sorsára fog jutni az Egyesült Államok.

Hasonló figyelmeztetésekkel rendszeresen találkozni az elnökválasztási kampányban is. A republikánus alelnökjelölt, Paul Ryan például előszeretettel hangoztatja azt, hogy az Obama-kormányzat az „európai útra” terelte az amerikai gazdaságot, és ennek szerinte ugyanolyan következményei lesznek az Egyesült Államokban, mint amit Görögországban vagy Olaszországban látni. „A munkanélküliség a fiatalok körében több mint 50 százalékos Olaszországban és Görögországban. Egy egész generációnyi embert veszítenek el. Ha mi is az európai gazdaságpolitikát másoljuk, akkor az európai következményekkel is számolnunk kell” – magyarázta Ryan egy október közepén tartott kampányrendezvényen.

Ez ismerős érvelés a republikánusoktól, akik már a 2008-as kampányban is azzal vádolták Barack Obamát, hogy az európai típusú szocializmus híve – aki ismeri az amerikai politikát, tudja, hogy ennél nagyobb sértés nincs a konzervatív körökben. Valójában azonban a demokraták is hasonlóan kritikus szemmel tekintenek Európára. Igaz, a nézőpont teljesen más a két politikai oldal esetében. Míg a kemény megszorításoknak és a kormányzat leépítésének ígéretével kampányoló republikánusok azon háborognak, hogy az európai országok milyen hatalmas adósságot halmoztak fel, és milyen fenntarthatatlan jóléti rendszereket építettek ki, addig a demokraták azt nem értik, hogy az európaiak miért koncentrálnak rövid távon a takarékoskodásra, és ehelyett miért nem próbálják inkább aktív kormányzati intézkedésekkel (valami hasonlóval, mint az Obama-féle 2009-es ösztönző csomag) felpörgetni a gazdaságukat.

Ez a bírálat visszatérő eleme például a demokratákkal szimpatizáló Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász cikkeinek, de ugyanezeket az érveket hallottam én is, amikor még augusztusban, a Washingtonba tartó repülőn a mellettem ülő, magát elkötelezett demokrataként jellemző idős amerikai férfi azon kesergett nekem, hogy szerinte az a szegény Angela Merkel nagyon nem ért a gazdasághoz.

Túlzás lenne ugyanakkor azt állítani, hogy az Európához való viszony központi téma lenne itt, akár a kampányban, akár a magánbeszélgetésekben. Bár a Politico augusztus végi cikke szerint Obamának kifejezetten Európa-fixációja van, és két kampányrendezvény között gyakran tölti az idejét azzal, hogy európai vezetőket (például Francois Hollande francia elnököt vagy Mariano Rajoy spanyol kormányfőt) hívogat telefonon, és a válságkezelési lépésekről faggatja őket, a nyilvánosság előtt ebből kevés látszik. Obama és kihívója, Mitt Romney is leginkább a hazai problémákra koncentrál, és a külpolitikát legfeljebb abból a szempontból érintik, hogy vajon melyikük tud jobban keménykedni a kereskedelmi szabályok megsértésével vádolt Kínával, illetve hogy meg lehetett-e volna előzni a líbiai amerikai diplomatákat ért halálos támadást.

A nemzetközi ügyek háttérbe szorulásának persze az is az oka, hogy igazán hangsúlyos különbségek nincsenek a két jelölt külpolitikai programja – már amennyit tudunk róluk – között. Romney ugyan azt ígéri, hogy határozottabban fogja képviselni az amerikai érdekeket, de egyrészt ebből nem sok konkrétumra lehet következtetni, másrészt annak semmi jelét nem adta, hogy változtatni akarna az ország jelenlegi szövetségesi rendszerén. Így bárki is nyeri a november 6-i elnökválasztást, biztosra vehető, hogy az Egyesült Államok ugyanolyan szorosan együtt fog dolgozni Európával a legfontosabb ügyekben – például Irán atomprogramja –, mint eddig.

Ettől persze a szarkazmussal vegyes sajnálkozás még nem fog eltűnni. Valószínűleg továbbra is lesznek majd ijesztgetésre alkalmas hasonlatok vagy csak egyszerű kárörvendő poénok Európáról. Így fogadták itt sokan az Európai Uniónak ítélt Nobel-békedíj hírét is. A New York Times például szerkesztőségi cikkben zsörtölődött azon, hogy vajon mennyire jogos épp most, történetének legnagyobb válsága közben díjazni az EU-t, de hozzátette azt is, hogy rendben van a dolog akkor, ha ez az elismerés segít a problémák megoldásában. „Az egyik módja ennek az lenne, hogy a díjjal járó összeget odaadnák Görögországnak” – poénkodott a Times, ami Európából nézve talán ünneprontásnak tűnik, de úgy is fel lehet fogni, mint egy kis csipkelődést két régi barát között.