A szerző a Nézőpont Intézet elemzője

Az elmúlt hetek híreit olvasgatva az a benyomása támadhatott az embernek, hogy Francois Hollande új baloldali francia elnök megválasztásával alapvető változásokra lehet számítani az euróövezeti hitelválság kezelésében. Itt van az új gall bajnok, aki majd megtöri a germán hegemóniát, és véget vet Angela Merkel kancellár takarékossági rögeszméjének. Nos, bár a tudósítások egy része érzékletesen igyekezett ecsetelni a május 23-i rendkívüli EU-csúcson bekövetkezett drámai hangnemváltást, Hollande azért elég messze állt attól, hogy lehengerelje a pénzügyi fegyelmet szorgalmazó tagállamokat. 

„Fagyos hangulatú” találkozó, a „zsarolható kancellár”, immár „Hollande adja meg az alaphangot” – ilyen és ehhez hasonló képekkel jellemezt több sajtóorgánum a május 23-i informális EU-csúcsot. Sokan szimbolikus változásként értékelték, hogy hosszú idő után most első ízben nem Merkel uralta a napirendet, ráadásul a találkozót követő sajtótájékoztatón is Hollande élvezte a legnagyobb újságírói figyelmet.

Hollande, elsősorban a kevésbé versenyképes és eladósodott déli tagállamok számára a reményt testesíti meg, hogy elkanászodott pénzügyeik rendbetétele helyett újabb költekezési programokba kezdhetnek a növekedés beindítása érdekében. Az új francia államfőtől sokak által várt fellépés hallgatólagosan azon a feltételezésen alapul, mintha a növekedés és a pénzügyi fegyelem egymást kizáró szempontok lennének. Egyszerűbben fogalmazva az lenne Hollande feladata, hogy megértesse Berlinnel: sok tagállam esetében az értelmetlenül kikényszerített takarékoskodás vezetett el a recesszióhoz. Noha az állami kiadások visszafogása tényleg nem tesz jót a fogyasztásnak, az eladósodott euróövezeti tagállamok gazdasági helyzetét figyelembe véve a fenti állítás nehezen védhető. A negatív piaci hírek egyik főszereplője, Spanyolország esetében például 2006 és 2010 között 28 százalékkal emelkedtek az állami kiadások. A recesszióhoz valójában a buborékká fúvódott ingatlanpiaci konjunktúra bedőlése vezetett, illetve az, hogy a fellendülés éveiben Madrid nem használta ki a lehetőséget az amúgy meglehetősen egyoldalú és versenyképtelen gazdasági struktúrák átalakítására. A megalapozatlan építőipari fellendülést éppen az tette lehetővé, hogy az euróövezet vélt biztonságának köszönhetően éveken át rendkívül olcsó külföldi hitelekkel táplálták a spanyol ingatlanpiaci konjunktúrát.

A müncheni Ifo intézet vezetőjének, Hans-Werner Sinnek egyik vesszőparipája, hogy az idegen forrásból megvalósított növekedés nem sokáig fenntartható. Az lehet, hogy Sinn – német fiskális héjaként – nem tekinthető pártatlan közgazdasági szakembernek, de ugyanez nagy valószínűséggel elmondható a francia vagy amerikai neves szakemberről is, mivel kevéssé hihető, hogy hazájuk aktuális politikai érdekeitől  függetlenül nyilatkozgatnak. Ráadásul az állami élénkítések eredményességét az utóbbi évek tapasztalatai is megkérdőjelezik. A 2008-as válság utáni amerikai vagy európai injekciók legkézzelfoghatóbb következménye az lett, hogy megnőtt az adósság, és semmi garancia nincs arra, hogy egy mostani hasonló akció meghozná a várt eredményt, miközben a fiskális helyzetet még tovább rontaná.

Jelenleg nem tűnik valószínűnek, hogy Hollande eszeveszett költekezésre tudná rávenni az uniós tagállamokat, beleértve Németországot. Az pedig még kevésbé valószínű, hogy ez lenne a szándéka. Az elnökválasztási kampány retorikájának folytatásaként, illetve főleg a június 17-i törvényhozási választásokra tekintettel, egyelőre nyilván játszania kell még a német megszorítási diktátummal szemben fellépő gall bajnok szerepét. A gazdasági realitásokat tekintve azonban elképzelhető, hogy Párizs új keletű fiskális szabadságharca belátható időn belül korlátok közé szorul. Mi több, egyes vélemények szerint Hollande – higgadt, megfontolt habitusának köszönhetően – mentalitás tekintetében sokkal közelebb áll Merkelhez, mint a lobbanékony, esetenként a pojácáskodásra is hajlamot mutató jobboldali elődje. Ez pedig előmozdíthatja a jövőbeni német-francia együttműködést.

Túl nagy meglepetésekkel amúgy sem állt elő Hollande. Azzal, hogy a németek által elutasított eurókötvény ügyét helyezte napirendje középpontjába, nyilvánvalóan azt próbálta hangsúlyozni, hogy Párizsnak mostantól minden kérdésben önálló, adott esetben Berlintől eltérő véleménye van. A kötvény bevezetéséhez azonban továbbra sem elegendő a németek meggyőzése, mert még az alapszerződést is módosítani kellene miatta, miközben a britek és a csehek még a fiskális paktumhoz sem voltak hajlandók csatlakozni. Hollande maga ismerte el a május 23-i csúcs után, hogy voltak olyan tagállamok, amelyek még Németországnál is hangosabban tiltakoztak az eurókötvény bevezetése ellen. Bár konkrétumot nem említett, tudni lehet, hogy ezek közé tartozik többek között Hollandia, Ausztria és Finnország is.

Olyan apróbb elemek merültek még föl a „növekedési csomag” részeként, amelyek tekintetében többé-kevésbé konszenzus van a tagállamok között. Ilyen például az Európai Beruházási Bank alaptőkéjének megemelése, a megmaradt 80 milliárd eurónyi strukturális forrás célzottabb felhasználása a válság sújtotta tagállamokban, illetve olyan projektkötvények kibocsátása az uniós tagállamok közös garanciavállalása mellett, amelyekkel konkrét infrastrukturális beruházásokat finanszíroznának. Nos, ami a 80 milliárd eurónyi megmaradt forrás célzott felhasználását illeti, erről már januárban döntés született, a projektkötvények esetében pedig a tervek szerint 2014-ig összesen 4,6 milliárd euró volumenre lehet számítani, ami összeurópai léptékben elenyésző összeg.

Persze az is elképzelhető, hogy Hollande csak a június végi EU-csúcson árulja el, konkrétan mit is értett „növekedési csomagon” a fent említett elemeken kívül. Túl nagy meglepetésre nem érdemes számítani.