A szerző a Takarékbank vezető elemzője

A globális pénzügyi és gazdasági válság kezdete óta jelentősen csökkent Magyarországon a pénzintézetek által kihelyezett hitelállomány. Mind a vállalatok, mind a háztartások több hitelt törlesztenek, mint amennyit felvesznek. A hazai hitelezés csökkenése meghaladja a régióban és az Európai Unióban megfigyelt mértéket; a legtöbb országban az elmúlt másfél évben már lassú növekedést mutatott az újonnan kihelyezett hitelek mennyisége.

A negatív magyar rekord nem okozhat meglepetést, ha figyelembe vesszük, hogy Magyarországon a pénzintézetek hitel/betét-mutatója az elmúlt években elérte a 140 százalékot. Bár most már csökken ez a mutató, a hazai bankrendszer továbbra is tetemes külső forrásokra szorul. A külső forrásokat azonban a külföldi anyabankok fokozatosan leépítik, két okból is. Egyrészt be kell tartaniuk az európai tőkemegfelelési előírásokat, másrészt a hazai gazdaságpolitika arra „ösztönzi” a külföldi tulajdonosokat, hogy megfelelő megtérülés hiányában ne Magyarországon tartsák befektethető tőkéjüket.

Hitelezés nélkül aligha tud dinamikusabban élénkülni egy gazdaság. A hitelezés újraéledésének jelenleg Magyarországon úgy kínálati, mint keresleti oldalról számos korlátja van. A hitelkínálatot a pénzintézetek hitelezési készsége és képessége szűkíti, ami döntően a kockázatkerüléssel, a hitelképes vállalatok hiányával, a források fogyásával és drágulásával, valamint a bankadó és a végtörlesztés által okozott tőke- és bizalomvesztéssel magyarázható. Keresleti oldalról többek között a visszaeső üzleti és lakossági bizalom, a bizonytalan konjunktúra, illetve munkaerő-piaci kilátások, a magas kamatok és a hitelkondíciók szigorítása járulnak hozzá a hitelezés visszaeséséhez.

A hazai bankok gyenge forrásellátottsága korábban egy másik jelenséget is előidézett, mégpedig a devizahitelezést. A devizahitelezés 2003 után futott fel; a betétek növekedése innen kezdve nem tudott lépést tartani a hitelek bővülésével. Ebben szerepet játszott, hogy – mivel fenntarthatatlan volt – a kormány jelentősen szűkítette a lakáshitelek kamattámogatását, miközben a hazai kamatok jóval magasabbak voltak a devizakamatoknál. A magyarországi gazdasági szereplők devizában történő eladósodását így látszólag a magas forintkamatok indították el. De ez előbb-utóbb szükségképpen bekövetkezett volna, mert a gazdaságban nagy volt hiteléhség, ugyanakkor alacsony a megtakarítási szint. A külső adósság növekedését éppen az okozza, hogy a hazai megtakarítások nem elégségesek a honi szereplők igényeinek finanszírozására, tehát külföldről kell hitelt felvenni. Mivel a külföld nem teremt forintot, csak devizában áll rendelkezésre pótlólagos hitel.

A magas kamatokért gyakran a jegybankot hibáztatják. Véleményem szerint azonban a magyar monetáris politika 2003-tól kényszerpályán mozog. Ennek elsődleges oka a 2002-től kezdődött hibás és felelőtlen fiskális politika. Becslésem szerint csak a tizenharmadik havi nyugdíj mintegy 1000 milliárd forinttal dagasztotta az államadósságot. A kamatok magas szinten rögzültek, mivel egyszerre nőtt az állam és a lakosság hiteligénye, ami megemelte a hitelek árát. Meredeken felfutott az ország külső finanszírozási igénye – lényegében a folyó fizetési mérleg hiánya –, drámaian növelve az ország külső eladósodását. Így több külföldi portfóliótőkét kellett vonzani az országba, ami magasabb kamatokat igényelt. A tartósan magas költségvetési hiány hiteltelenné tette a gazdaságpolitikát, ami növelte a kockázati prémiumot. A kamatemelések elmaradása akár már 2004–2005-ben fizetésimérleg- és devizaválságot okozhatott volna. A válság azonban – az importkereslet és a beruházások visszaesése miatt – felszámolta a külső egyensúlyhiányt. A folyó fizetési mérleg immár tartósan többletet mutat, ami lehetővé teszi, hogy a külső adósság fokozatosan csökkenjen.

Az elmúlt két év gazdaságpolitikája sokat rontott az üzleti bizalom szintjén és a lakosság várakozásain; de paradox módon – a beruházások visszaesése miatt – hozzájárult a külső egyensúly javulásához. A kockázati megítélés markáns romlása újra megemelte a kamatfelárakat és a pénzpiaci kamatokat. Az egykulcsos szja az egyik leginkább kritizált célpontja a kormány gazdaságpolitikájának, mivel nem járult hozzá a növekedéshez. Egyfelől ez igaz, mivel a kedvezményezett magas jövedelmű társadalmi rétegek fogyasztási rátája alacsonyabb, míg a megtakarítási hajlandóságuk magasabb. Másfelől viszont a megtakarítások növelése kulcsfontosságú a stabilitás megteremtéséhez. Ebből a szempontból nem tűnik rossz döntésnek az egykulcsos adó, függetlenül attól, hogy ki mennyire tarja igazságosnak. Van egy másik paradoxonja a helyzetnek: minél inkább kritizálják az egykulcsos szja-t, a magas jövedelműek annál kevésbe lesznek hajlandóak elkölteni többletjövedelmüket, mert annál inkább tartanak attól, hogy előbb-utóbb növekvő kulccsal kell adózniuk.

A külső adósság csökkentését az államadósság és a háztartások adósságának leépítésével, illetőleg a háztartások megtakarításainak növelésével lehet elérni. A forrásszerzésért harc dúl a bankok között, valamint a bankok és az állam között. A hitel/betét-mutató javításához a pénzintézeteknek mindenáron gyarapítaniuk kell a betétállományukat. De ha a kormányzati szándéknak megfelelően a hazai lakosság több állampapírt vásárol, akkor a lakosság nem csak a betétekben helyezi el a pénzét. Ebben az esetben apad a külföldi befektetők kezében levő állampapír-állomány, javítva az adósság devizaszerkezetét.

A forrásokért vívott harc még sokáig megakadályozza, hogy érdemben csökkenjenek a piaci kamatok, függetlenül attól, hogy sikerül-e megállapodni a közelgő hiteltárgyalásokon az EU-val és az IMF-fel. A lakossági megtakarítások növeléséhez emelkedő jövedelmekre és foglalkoztatásra lenne szükség, azaz érdemi gazdasági bővülésre. Ameddig azonban a bankok, a lakosság és az állam is visszafogja a fogyasztást és a hitelfelvételt, érdemi növekedés nem várható a belső kereslet irányából. A kör bezárult.

Marad a remény, hogy az elmúlt elvesztegetett évtized után nem vész kárba újabb tíz esztendő. A kilátások egyelőre egyáltalán nem biztatóak. A felhalmozott hitelállomány és a megtakarítások hiánya még évekig akadályozhatja, hogy érdemi növekedés kezdődjön, így egyelőre a jövő felélése miatt képződött lyukakat kell tömködnünk.

Az írás a szerző saját véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Takarékbank álláspontjával.