A szerző közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem docense

Aznap reggel, amikor a közrádióban a miniszterelnök bejelentette, hogy Matolcsy György váltja Simor Andrást a Magyar Nemzeti Bank élén, megismerhettünk kettőt is azon pillérek közül, amelyekre a magyar kormány jövendő gazdaságpolitikája épül majd. Az egyik prioritás az lesz, hogy az államadósság finanszírozásába egyre növekvő arányban kell bevonni a lakosságot és a többi hazai befektetőt, a másik pedig az, hogy folytatódni fog az adórendszer átalakítása és tovább nő a fogyasztást terhelő adók súlya. Ezek a pillérek azonban eleve roskatagok, és ráadásul laza talajba lesznek lecövekelve.

A lakosságot államkötvények jegyzésére csábító – közpénzekből fizetett, párt-közeli vállalkozásokat gazdagító reklámokkal megtámogatott – kampány deklarált üzenete az, hogy ezzel nagymértékben lehet csökkenteni az államadósság finanszírozásában magas arányban részt vevő külföldi hitelezők miatti kitettséget. Ez a kitettség azonban egyfelől azért olyan veszélyes, mert éppen ez a kormány einstandolta egy tollvonással a magánnyugdíjpénztárak vagyonát, amely a magyar államkötvények jegyzésének legbiztosabb forrását képezte. Másfelől pedig azért, mert Magyarország még mindig nem tagja az eurózónának. Ha tagja lenne, megszűnne a kitettség egyik fő oka, az árfolyamkockázat. De feleződnének, vagy akár harmadolódhatnának a kamatlábak is. Ahhoz ugyanis, hogy az euróövezet tagjává válhassunk, teljesíteni kellene a kamatlábak nagyságára vonatkozó maastrichti kritériumot. Eszerint a hosszú távú hitelek kamatlába az egyéves referencia-időszakban legfeljebb 2 százalékkal lehet több mint a három legalacsonyabb inflációs mutatóval rendelkező tagállam államkölcsöneinek átlagos kamatlába.

Lehet, hogy a túlzott deficit miatti eljárás helyett célravezetőbb lenne a túlzott kamatok miatti szankció? Magyarország esetében bizonyosan, mivel a lassan már egy évtizede tartó növekedésképtelenségének fő oka az, hogy a magas kamatfelárak elszívják a bővülés lehetséges forrásait. Az, hogy a román és a szerb kötvényeknél is drágább (!) állampapírokat a magyar lakosság egyre növekvő arányban jegyzi le, a kitettséget talán némileg mérsékli, a növekedést azonban nem hogy beindítaná, hanem még inkább gátolni is fogja. A csábítóan magas kamatok forrása ugyanis a hazai kis és középvállalati (kkv) szektorban megtermelt GDP-ből elvont plusz adó. A szektor fő problémája éppen az, hogy az általa létrehozott GDP-nek több mint a felét elvonja az állam, nem marad pénz fejlesztésre, beruházásra és tisztességes bérek fizetésére. Az, hogy a szektorból elvont többletadóból a magas kamatozású államkötvényeket megvásárló hazai befektetők gazdagodnak, semmit sem enyhít a gúzsba kötött kis- és középvállalatok helyzetén.

A kkv-szektoron csak egy gyökeresen új, méltányos adórendszer bevezetése segítene. A miniszterelnök arról beszélt, hogy marad az egykulcsos szja, sőt, igazából 9 százalékos adókulcsot látna szívesen. Az adózás súlypontját egyre inkább a fogyasztást sújtó adókra helyezik majd át, mivel ez sokkal igazságosabb: azok fizetik majd a legtöbb áfát, akik a legtöbbet fogyasztanak. Ez valóban így lehet, de a fogyasztási adók kulcsainak növekedése miatt a kevésbé tehetős, megtakarításra képtelen tömegek jövedelmüknek még nagyobb részét lesznek kénytelenek adókra költeni. Az áfa kulcsának további emelése ráadásul még kiszolgáltatottabbá tenné a magyar költségvetést annak a strukturális anomáliának, amely abból származik, hogy a magyar export zömét a multinacionális vállalatok importált anyagok feldolgozására és importált alkatrészek összeszerelésére létesített, itteni üzemeiben állítják elő. A gyakorlatilag teljes egészében kivitelre kerülő termékek után a hozzáadott érték adóját, az áfát az importáló országok büdzséjébe fizetik be. A behozatal áfáját, mivel az importot teljes egészében felhasználják, le is vonják az itteni leányvállalatok, így a magyar költségvetés a hozzáadott értékük adójából nem részesül. A krónikus költségvetési hiánynak ez az egyik fő oka. 

Ha tovább növelik az áfa kulcsát, akkor ez a strukturális hiány még nagyobb lesz. Ezt csak azzal lehetne ellensúlyozni, ha magyar cégek is egyre nagyobb számban létesítenének hasonló üzemeket más országokban. Ezt azonban éppen az akadályozza meg, hogy a magyar kkv-szektor által megtermelt GDP-ből – pontosan a fenti strukturális anomália ellensúlyozására – aránytalanul nagy részt kell elvonni, és emiatt csak elenyésző számban tudnak tőkeexportra is képes vállalkozások kifejlődni.

Magyarország sokkal jobban járna, ha az uniós támogatásokat egy az egyben az államadósság csökkentésére fordíthatná, beleértve a kamatszolgálatot is. A közösségi pénzek ugyanis a korrupció melegágyául szolgáló pályázati rendszerben megengedhetetlenül rossz hatékonysággal hasznosulnak, eddig semmilyen mértékben sem járultak hozzá a gazdasági növekedéshez. Ha viszont ezekből fizethetnénk a kamatokat, akkor lehetőség nyílna egy radikális adóreformra. Az adókat le lehetne vinni arra a méltányos szintre, amelyet a hazai kkv-szektor vállalatai a csalás kényszere nélkül meg tudnának fizetni.

Nem kellene lemondani az egykulcsos adóról sem, sőt, akár még csökkenteni is lehetne a mértékét, ha végre bevezetnék a vagyonadót. Ez a lehető legigazságosabb módon egészítené ki az adórendszert, szemben az irreálisan magas forgalmi adókkal. (A Zsiga Marcell-ügy kezelése azonban egyértelműen bizonyítja, hogy a vagyonadó felemlegetése finoman szólva sem időszerű.) Egy ilyen méltányos adórendszer bevezetése az egyik feltétele annak, hogy a magyar gazdaság fenntartható növekedése beinduljon.

Az, hogy az uniós forrásokat adósságtörlesztésre lehessen fordítani, biztosan nagy figyelmet keltene a zóna tagországainak költségvetéseit éppen összekapcsolni kívánó közösségben. Pláne, ha rámutatnánk arra is, hogy ezeknek a forrása nem más, mint azok az adók, amelyek a magyar helyett a gazdag tagországok (nettó befizetők) büdzséjébe folynak be a Magyarországon megtermelt hozzáadott érték után. Ennek nem csekély szerepe van abban, hogy a magyar állam ennyire eladósodott. A nekünk megítélt uniós támogatások leghatékonyabb felhasználását tehát az jelentené, ha tényleg az államadósság törlesztésére fordíthatnánk őket.

Sajnálatos módon azonban nem vagyunk az eurózóna tagjai, és a kormány szemmel láthatólag nem nagyon ambicionálja azt, hogy rövid időn belül azzá válhassunk. Márpedig a közös valutaövezeten kívülről – mivel nem vállaljuk azt, hogy a költségvetésünket a zóna ellenőrzése alá vessük –, nehéz lenne ilyen javaslattal élni éppen annak, aki folyton háborúba keveredik az Európai Bizottsággal. Mintha nagy sebességgel távolodnánk el az integrációtól, amely Magyarország számára az eurózóna minden problémája ellenére is a kilábalás lehetőségét hordozza.

Így hát maradnak azok a pillérek, amelyekről biztosan lehet tudni, hogy rájuk alapozva soha nem fog kitörni a magyar gazdaság a tartós recesszió rémével fenyegető csapdahelyzetéből.
De miért is törvényszerű, hogy ennek így kell lennie?