(A szerző újságíró, a Világgazdaság munkatársa.)

Igazán senki nem vádolhatja meg az Európai Uniót azzal, hogy az unalmasabbik arcát mutatná a világ felé: a görög válság elmélyülésével együtt lassan minden diplomatikus mázat levetkőzve anyáznak a közösség vezető politikusai.

Elég volt az utolsó előtti – október 23-i – válságcsúcsról kiszivárgott híreket figyelni: szidtak nagyjából mindenkit, aki szembe jött – akár olyan szent teheneket rugdosva fel, mint a sokszínűség és egyenrangúság felkent eszménye. Így történhetett, hogy néhány nappal – és egy újabb válságcsúccsal – később a legemlékezetesebb momentum már az, amikor Silvio Berlusconi szapulása közben Nicolas Sarkozy francia államfő (a The Guardian szerint legalábbis) hallgatásra intette még David Cameront is. Azt a brit miniszterelnököt, aki az ominózus „shut up”-ot azzal érdemelte ki, hogy nagyobb beleszólást kért az euróövezet dolgaiba. És aki a csúcsról arra tért haza, hogy saját pártja renegátjai is beálltak az EU-tagságot népszavazásra bocsátani kívánók táborába.
London sosem volt és nem is lesz az EU-imádók zarándokhelye, de az, hogy a népszavazásról szóló alsóházi voksoláson 81 konzervatív képviselő támogatta a tervet, nyilván Cameron gyomrának is sok. Tény persze, hogy az elmúlt évtizedben parlamenti szintre emelt EU-ellenesség sem előzmények nélküli. A szigetország termelte ki a UKIP-pal a leghangosabb és egyben legszórakoztatóbb tisztán euroszkeptikus (vagy, ahogy a britek nevezik, eurorealista) pártot. A brit bulvársajtó kukázta/találta ki a legnagyobb szabályozási őrületeket (az uborka görbületétől a lufi betiltásáig). Na és itt volt végigkísérhető vegytiszta formájában az, amint Tony Blair népszerűségének elhalványulásával párhuzamosan az egyszeri választók elvesztették amúgy sem erős hitüket a munkáspárti miniszterelnök által annyira szeretett unióban.
Másfelől a britek mintha megelőzték volna korukat – már ami az unióval szembeni fenntartásokat illeti. Mára az adóharmonizáció, az euróövezeti tagság, vagy a schengeni határőrizeti rendszer következetes brit elutasítása távolról sem tűnik annyira szakadár politikának, mint akár néhány évvel ezelőtt. Az EU-ból való kilépés sem Nagy-Britanniával összefüggésben merül ma fel. És ironikus módon Margaret Thatcher klasszikus brüsszeli mondata, a „Vissza a pénzemet” mára mintha az integrációs politika mottójává vált volna, nemcsak az Egyesült Királyságban, de Európa-szerte.
A britek kívülállását sem árt árnyalni azért. Emlékezzünk csak: a 2004-es bővítés idején feltételek nélkül adtak szabad utat a kelet-közép-európai új tagországokból érkező munkaerőnek, szemben az integráció élharcosaként ismert németekkel vagy franciákkal. A finnekkel, a szlovákokkal, de akár a németekkel ellentétben egy percig nem merült fel az sem, hogy ne vegyék ki részüket az euróválság sújtotta országok kisegítésében. Ahogy a The Guardian publicistája fogalmazott: „ha a britek nem lennének annyira elfoglalva kívülállóságukkal, akár észre is vehetnék, hogy valójában ők lettek az unióban az új németek.”
Ehhez mondjuk Cameronnak sikerrel kellene véghezvinni a lehetetlen küldetést: úgy lavírozni Brüsszel és London között, hogy még véletlenül se mélyítse tovább országa uniós elkötelezettségét, mégis beletartozzon a legbelsőbb körbe. Magyarul: az euró bevezetése nélkül is része legyen annak az euróövezetnek, amely a gazdaságpolitikák egyre szorosabb koordinációja miatt lassan már politikai unióvá válik. Addig azonban a brit kormányfő azzal kénytelen szembesülni, hogy Nicolas Sarkozy csendre inti őt.
„Európa” és a britek
1960 Hét ország, közte Nagy-Britannia részvételével megalakul az Európai Szabadkereskedelmi Társulás, az EFTA. A négy évvel korábban, a római szerződésben megalapított Európai Gazdasági Közösséghez (EGK) hasonlóan az EFTA is szabadkereskedelmi övezetet kialakítására törekszik, ám az EKK külső vámjai és nemzetek felett álló szervezetei nélkül.
1961 Harold McMillan konzervatív kormánya benyújtja Nagy-Britannia csatlakozási kérelmét az EKK felé.
1963 Charles De Gaulle megvétózza a brit csatlakozást. A francia államfő a britek nem kielégítő európai elkötelezettségét hozta fel indokként.
1973 De Gaulle halála után és egy gazdasági válsággal később Nagy-Britannia Dániával és Írországgal együtt bebocsátást nyer az EGK-ba. (Norvégia is, de ott egy népszavazás után köszönik a lehetőséget, és inkább nem élnek vele.)
1975 A belépés feltételeinek újratárgyalása után a britek végre népszavazáson dönthetnek az EGK-tagságról. Többségük támogatja.
1979 Létrehozzák az Európai Árfolyam-mechanizmust (ERM) és a közös európai pénznem alapját, az ecu-t. Mind a kilenc EGK-tag belép a rendszerbe, kivéve Nagy-Britanniát.
1984 Margaret Tchatcher kormányfő kiharcolja, hogy országa visszatérítést kapjon a többi tagországtól korábbi, a kifizetésekhez képest aránytalanul magas befizetései után. Ehhez kellett azt mondania: „I want my money back”.
1990 Nagy-Britannia belép az ERM-be
1992 Spekulációs nyomásra (értsd: Soros György akciója nyomán) London kilép az ERM-ből
1993 Életbe lép az Európai Uniót megalapító alapszerződés. A britek felmentést (opt-out) kapnak számos integrációs elem, mint a monetáris unió-beli tagság alól.