(A szerző újságíró, a Világgazdaság munkatársa)

Csúnya pofont kapott az EU a görögöktől, és nincs garancia arra, az eddig alkalmazott módszerek megoldást jelenthetnek-e a déli ország adósságválságára, vagy akár a valutaunió megmentésére.

„Egy európai közös pénz tönkretenné a kontinens kevésbé versenyképes államait, mint Portugália vagy Görögország, ezzel pedig végveszélybe sodorná magát az egységes valutát is.” A ma már klasszikussá vált próféciával Margaret Thatcher brit miniszterelnök rontotta el mindenki – de főleg Jacques Delors európai bizottsági elnök – szájízét 1990 novemberében. A Vaslady makacs ellenállása akkor, 11 évnyi kormányzását követően miniszterelnöki székébe került, és országa ugyan nem lett a valutaunió tagja, ám a mondatot mostanáig mintha senki nem is hallotta volna meg.
A ma már 86-ik életévét taposó Thatcher a hírek szerint memóriazavarokkal küzd, ám a görög válság megmutatta, hogy az agg politikusasszony csöppet sincs ezzel egyedül. Mintha az európai politikusok is kegyesen megfeledkeztek volna a periféria országairól, de főleg a görögökre jellemző kormányzati „félrelépésekről”, amelyek ma valós veszélybe sodorták a szilárdnak tűnő, 11 éve működő valutauniót.
Például arról, mire is fordította Athén az 1981-es csatlakozása után igencsak bőkezűen csordogáló európai pénzeket. És itt nem is csak a kifizetéseket kísérő korrupcióra kell gondolni, hanem például arra is, hogy a növekedésnek köszönhetően gyarapodó kasszából mire költött a kormány. Az oktatás fejlesztése vagy a befektetések ösztönzése helyett például egy igencsak kedvező – 35 év utáni visszavonulást lehetővé tevő, 14-ik havi kifizetéseket is tartalmazó – nyugdíjrendszer fenntartására. Vagy éppenséggel egy olimpiára: a 2004-es játékok a kezdeti, 1,3 milliárd dolláros költségvetéshez képest hivatalosan 12 milliárd euróba kerültek, sőt, becslések szerint a beruházás 20 milliárd eurót vett ki az államkasszából.
Athén pedig pontosan tudta, hogy Brüsszelben döntéseikre legfeljebb felvonják a szemöldöküket. A kétkedőket – elsősorban a fenntartásainak időről időre hangot adó Eurostatot – is megnyugtatta a kormányzat azzal kapcsolatban, hogy igenis fenntartható gazdálkodást tud folytatni. Közhelyes már a hasonlat, de találó: a görögök a maguk trójai falovát rakták a brüsszeli EU-irodák elé. És igen, ezt a falovat az eurokraták nagy elánnal tolták be a kapukon.
Hittek Athénnak az ezredfordulón, amikor úgy döntöttek, 12-ik tagként Görögország is csatlakozhat az euróövezethez. 2002 januárjában aztán Athénban Kosztasz Szimitisz balodali kormányfő is a többiekkel együtt ünnepelhette az egységes pénz átvételét, miközben Brüsszelben egyszerre örültek annak, hogy Krétán euróval fizethetik a frappét, és hogy a görögök kisebb gazdasági csodát vittek véghez egy-két év alatt.
Csak hogy aztán kiderüljön, az egész úgy hazugság, ahogy van. Ha ma végignézzük az Eurostat tábláit, egyetlen évet sem találunk, amikor a GDP-arányos államháztartási hiányt az elvárt 3 százalék alá tudta volna szorítani Athén. 1999 óta a bruttó államadósság nemhogy az előírt 60 százalékos szintet nem közelítette meg, de a GDP 100 százaléka alatt is csak háromszor (1999-ben, 2003-ban és az olimpia évében, 2004-ben) járt – igaz, akkor is alig. De ami ennél is szomorúbb, 2004 után alig találunk olyan adatot, amelyiket ne vizsgáltak volna felül. Az állástalanok számáról pedig egész egyszerűen éveken keresztül nem szolgáltattak friss adatokat, így a jó időkben is 10 százalék körüli (jelenleg 14 százalékot meghaladó) munkanélküliség miatt sem állították pellengérre az országot.
Kérdéses persze, mit tehetett volna Brüsszel? Az euróövezetből való kizárás ugyanúgy nem része a rendszernek, mint a kilépés. Ennek megfelelően mindkettő tragikus következményekkel járna, nem csak Görögország, de az egész Európai Unió megítélése szempontjából. (Igen, kicsiben pont ezt éljük át most.) A most készülő hatos jogszabálycsomagban is előirányzott, a túl magas deficit esetén automatikus szankcionálást kilátásba helyező rendszer némi visszatartó erőt jelenthet. Majd. Talán.
Az más kérdés, miért is nem voltak képesek már az induláskor ehhez hasonló automatizmusokat beépíteni az euró alapító atyái.
Bánhatják, hiszen ha több mint húsz évvel később most végignéznek a rendszeren, ideges brókereken kívül azt a szürreális kép tárul eléjük, ahogy Thatcher asszony elismerően int a falónak, körülöttük pedig EU-alkalmazottak tízezrei tüzet oltanak.
A rendszer 2010 tavaszára vált tarthatatlanná, az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és a Nemzetközi Valutaalap ekkor 110 milliárd eurós hitellel segítette ki Görögországot. Mára az is kiderült, ezzel nem hogy segítették volna a notóriusan rosszul gazdálkodó államot, hanem éppenséggel még nagyobb bajba sodorták.
Ám amikor azon vitatkoznak, hogy júliusban vagy szeptemberben, a magántőke bevonásával vagy anélkül szavazzanak-e meg újabb mentőcsomagot Athén számára, érdemes lenne elgondolkodni azon, segíti-e az országot a lassan már rutinná váló mentési rendszer. A görögök tavaly és idén is súlyos megszorításokat vállaltak a hitelkeret fejében. Az állandóvá váló utcai megmozdulások résztvevői nyugdíjuk csökkentésén, a 750 ezer állami alkalmazott kivételes jogainak megkurtításán túl a beruházások visszafogását is látják. Ezzel együtt pedig az állami bevételek csökkenését is, növekedés nélkül pedig aligha lesz képes elmozdulni az ország az államcsőd széléről. Sokatmondó: miközben tavaly Németország 4,8 százalékkal tudott növekedni, a görögöknél ugyanilyen arányú volt a visszaesés.
Az újabb, várhatóan a jövő héten elfogadandó megszorító csomag a következő három évre majdnem 30 milliárd eurós megtakarítást irányoz elő, miközben Athén nagyszabású privatizációs programot indít el. Sok szó azonban ezúttal sem esik arról, ebből hogyan lesz bővülés. És azt is diszkrét homály fedi, mekkora pénz csorog el az adóelkerülés és a korrupció miatt. Az újabb mentésen ügyködők május végén azt is felvetették: talán az egyetlen járható út az lenne, ha az EU és az IMF a hitel fejében adóellenőröket vezényelne ki az országba.
A példa nélküli beavatkozás minden uniós szabályt felülírna. Thatcher asszony pedig vagy szívinfarktust kapna, vagy egy elégedett mosollyal konstatálná, ahogy az euróövezet megmentése érdekében lábbal tipornák egy nemzet szuverenitását.
Államháztartási hiány (a GDP százalékában)
Forrás: Eurostat
1995    9,1
1996    6,6      
1997    5,9
1998    3,8
1999    3,1
2000    3,7
2001    4,4
2002    4,8
2003    5,7
2004    7,4
2005    5,3
2006    6
2007    6,7
2008    9,8
2009    15,6
2010    10,4
Bruttó államadósság (a GDP százalékában)
Forrás: Eurostat
1999    94
2000    103,4
2001    103,7
2002    101,7
2003    97,4
2004    98,6
2005    100
2006    106,1
2007    105,4
2008    110,7
2009    127,1
2010    142,8