(A szerző újságíró, a Világgazdaság munkatársa)
Energiabiztonságról rendeztek uniós csúcsot Brüsszelben február elején. Szép dolog is ez, a találkozó előtt hallottunk a kérdés kivételes fontosságáról éppen eleget. Kár, hogy magyar újságolvasóként nagyjából egyedül voltunk ezzel: a németek meg a franciák ugyanis nemes egyszerűséggel ellopták a show-t.

Nem Angela Merkel német kancellár és Nicolas Sarkozy francia államfő magánakciója – a versenyképességi paktum nevű kritériumrendszer tervezetének bemutatása – volt az első ilyen az európai integráció történetében. A francia-német tandem azon túl, hogy az egész rendszert elindító, hatvan éve alakult Szén- és Acélközösség alapja volt, azóta is viszi előre az egész kócerájt, legyen annak bármennyi tagja is. E helyütt talán tekintsünk el annak részletezésétől, hogy a háború utáni Európában mekkora szerepe is volt Franciaország és az NSZK baráti viszonyának, legyen elég annyi: egy idő után rájöttek, együtt békés eszközökkel is képesek diktálni a játékszabályokat nagyjából az egész kontinensen.
Az unión belüli – a 2004-es csatlakozási kör óta krónikussá vált – államközi totyorászást elnézve ez nem is baj, még akkor sem, ha a két ország nem feltétlenül ért egyet mindenben. Gondoljunk csak bele: a francia-német motor remekül fog működni. Főleg amíg a német parasztok is profitálnak abból, hogy a franciák a közösségi költségvetés majdnem felét harcolják ki agrártámogatásokra. És amíg a német adófizetőknek megmarad az illúziójuk, hogy a legfegyelmezettebb európai gazdaságpolitikájukat nemhogy egész Európára, de még a protekcionista franciákra is rá tudják erőszakolni.
Ennek kiváló példáját láthatjuk most, annak ellenére, hogy gyakorlatilag aki él és mozog, nekiesett Angela Merkelnek. Nicolas Sarkozy francia államfő közben magában mosolyog: a kancellár gond nélkül és helyette is ejt ki a száján olyan szavakat – nyugdíjreform, bérbefagyasztás –, amelyek miatt Franciaországot hetekre sztrájkok szokták megbénítani.
Sarkozyt persze nem kell félteni: a paktum versenyképességet erősítő pontjai nemcsak saját ellenzékének szóló üzenetként értelmezhetők, hanem olyan országoknak is szólnak, amelyekre inkább mint megengedhetetlen eszközöket igénybe vevő versenytársként tekint.
Az alacsony társaságiadó-kulcs miatt ilyenek voltak korábban a közép-kelet-európai tagállamok, de most főleg ilyen Írország. Sarkozy nem is győzi hangsúlyozni: pár hónapja egy olyan országot kellett kihúzni a bajból, amely abból gazdagodott meg, hogy kirívóan alacsony adóval csalogatta (el) a befektetőket.
Közben Merkel is haza-hazaüzenget. Emlékezzünk csak: tavaly a görög mentőcsomaggal megvárták az Észak-Rajna-Vesztfáliában esedékes választásokat – a német kabinet nem merte felvállalni, hogy „ingyenélők megmentése” miatt bukja el a felsőházat. Az most más lapra tartozik, hogy így is elbukta. Európa emlékezetébe a szándékos késleltetés vonul be (ami ugyebár nem elutasítás).
Az emlékezethez persze az is kell, hogy a „motor” kifinomult, és még az unióért nem túl lelkes sajtó szemében is érdekes módszerekkel vigye kezdeményezései hírét. Ennek volt példája a február 4-i energiacsúcs elrablása, de vannak más módszereik is. Tegyük fel, a két kormány nem szívesen látná a schengeni övezetben Romániát és Bulgáriát. Nem egy bel- és igazságügyi tanácsülésről kijőve közlik mindezt, hogy pár hiperaktív brüsszeli tudósítón kívül a kutyának se tűnjön fel, mi is a bajuk. Ehelyett a tárgyalási szezon előtt levélben ismerteti aggályait a két ország belügyminisztere. Szemlesütve cáfolhatnák a levél tényét, ehelyett „kérdésre válaszolva” büszkén ismerik el. A sajtó örül, mert hálás témára bukkant, a politikusok meg örülnek, mert bekapták a csalijukat.
Kétsebességes Európa? Diszkrimináció? Lehet. De tény, Franciaország képes zsarolni az EU-t: De Gaulle megakadályozhatta Nagy-Britannia csatlakozását, Sarkozy megvétózhatja Törökországét. A németek pedig az utolsó betűig lediktálhatják, hogyan képzelik el az euróövezet mentőmechanizmusát – Magyarország ezt akkor sem tehetné meg, ha valami csoda folytán hirtelen három tenger mosná határait.
A mostani javaslatcsomag azt mutatja: az sem túlzottan izgatott fel senkit, hogy jelenleg éppen Magyarország a soros elnök – mondjuk az sem, hogy Herman Van Rompuy személyében van egy állandó elnök is. (Hogy helyes megoldás-e a magyar kormány részéről, hogy a kívülálló nyugalmával, gyakorlatilag hátradőlve szemléli, ahogy az EU-tagok ízekre szedik a francia-német tárgyalási javaslatot, azt most hagyjuk.)
Távolról sem igaz azonban, hogy mindig úgy lesz végül, ahogy a franciák és/vagy a németek szeretnék. Joschka Fischer, Gerhard Schröder külügyminisztere például a mai napig képes nyilvános fórumokon emlegetni a politikai föderalizmust. Mióta Valéry Giscard d'Estaing volt francia államfő csúfos kudarcot vallott az európai alkotmány ötletével, nagyjából egyedül maradt lelkesedésével az egész unióban.
De az uniós pénzügyi perspektíva vagy akár a versenyképességi paktum is jócskán felhígulhat az eredeti javaslathoz képest. Ám a jelek szerint ilyen megbicsaklások sem veszik el a kedvét a tandemnek az integrációtól. Mégiscsak Európa legnagyobb gazdaságáról és Európa legnagyobb országáról beszélünk, akik nyilvánvaló hasznot húznak a közösségből. Vissza is élhetnek ezzel a helyzettel, bár aligha hihető, hogy szándékukban állna lerombolni, amit évtizedek óta, egyre jobban megfontolt gazdasági érdekeket is szem előtt tartva építgetnek.
A többiek meg örüljenek csak annak, hogy szavazhatnak, beszólogathatnak és – még – vétózhatnak tanácsüléseken, hogy saját nyelvükön szólalhatnak fel, hogy Brüsszelben ihatják a jó belga sört vagy éppen csúcstalálkozókat szervezhetnek az energiabiztonság témakörében.