(A szerző újságíró, a HVG brüsszeli tudósítója)
Lehet hogy az Unió lassú és körülményes az euróválság kezelésében, viszont a közös valuta végét holnapra és holnaputánra jósolók olyan túlzásokra ragadtatják magukat, amelyeknek sokszor még kevesebb köze van a valósághoz, mint a méltán kritizált európai politikusoknak. De akkor hol az arany középút, tehetjük fel a kérdést?

Újságíróként értem én, hogy a klikkszám, az olvasottság és a figyelemfelkeltés érdekében ömlenek az eurózónát, a közös valutát és az egész Európai Uniót temető cikkek a kedves Olvasók arcába. Az írások, elemzői megmondások és szakértői vélemények nagy többsége azonban gyakran nélkülözik a szükséges reális alapokat, s mintegy a meglévő szövegeket újrahasznosítva generálnak felesleges és indokolatlan pánikot. Másrészről éppen a pánik keltette helyzet kényszeríti az amúgy az elefáncsonttoronyból bambuló politikusokat végre mérhető dinamikájú cselekvésre az Európai Unió méretes sakktábláján.
Csak idén három “átfogó” válasz született az Európai Unió csúcstalálkozóin, amely megnyugtató válaszokkal kecsegtetett az euróövezet hitelválságára, de már az átmeneti válságalap (EFSF) is “csak a biztonság kedvéért született, használni nem fogjuk” felkiáltással látott napvilágot anno. Ehhez képest mára nemhogy szükség van rá, de immár kereteit is kibővítették, bár becslések szerint a nagyobb országok bedőlése esetén ez sem biztosít elegendő forrást a válság kezelésére. De a törekvés egyértelmű: az EU-t vezető politikusok komolyan gondolják a közös pénz megmentését és hajlandók áldozatokat is vállalni ezért.
Tegyük fel azonban, hogy végső soron - elkerülendő a valutaunió szétesését - belemegy Berlin az Európai Központi Bank valódi “nemzeti” banki jogokkal való felruházásába, és megfelelő garanciák és fékek mellett frissen nyomtatott pénzzel láthatja el a gazdasági Uniót, akár csak átmenetileg.
Ebből - mint a lehetséges rossz opciók közül a legkevésbé fájdalmasból - kiindulva szót kell ejteni egy, az október végi kétfelvonásos drámává terebélyesedett EU27-ek és eurózóna csúcs nyomán kevés figyelmet kapott részletről. Ott ugyanis mind a huszonhét állam- és kormányfő aláírt egy felhatalmazást Herman van Rompuy számára, amely az Európai Tanács elnökét apró, ám annál húsba vágóbb alapszabály módosítási lehetőségek felvázolásával bízta meg.
Végső soron ugyanis 2008 óta lépésről lépésre - ahogy a kényszer hozta - az Európai Unió véghez viszi a gazdasági integrációnak azon részeit is, amelyekre jobb időkben nem volt hajlandóság. A magyar elnökség alatt testet öltött, majd az ősz folyamán véglegesített úgynevezett hatos gazdasági csomaggal pótolták a vezetők mindazt a stabilitási és növekedési egyezményből hiányzó részt, amely a tagállamok felelős gazdaságpolitikára szorításához kellett. (Érdekes ellentmondás, hogy miközben jelenleg Berlin és Párizs a gazdasági integráció előrevitelének motorjai, addig 2003-ban éppen a franciák és a németek torpedózták meg a szigorúbb gazdaságpolitikai szabályok és szankciórendszer elfogadását az eurózónára nézve.)
Teher alatt nő a pálma
A legújabb kurzus szerint éppen Berlin viszi a fáklyát a következő “korlátozott” alapszerződés módosítás kapcsán, amely Angela Merkel kancellárasszony vágya szerint csakis egy-két cikkely átdolgozásával szabad hogy járjon. Az alig két éve életbe lépett lisszaboni szerződés (az EU alaptörvénye) nagygenerálja ugyanis azzal fenyegetne, hogy minden tagállam előjön az összes hasfájásával a szöveg kapcsán, amely rendkívül időigényes módosítási folyamatba kényszerítené az Uniót a szükséges gyors módosítás helyett.
A válság hatására egy brüsszeli diplomata megfogalmazása szerint “forradalmi” történések meglepő jellemzője, hogy az eurózóna összeomlásának félelme alatt jelentősen csökkent a széthúzás a tagállamok között. Nagyrészt egyetértés van például abban, hogy Huszonhetes körben kell erősíteni az integrációt a részekre szakadás elleni leghatékonyabb fellépés jegyében. Ez persze nem jelenti, hogy a britek és néhány egyéb EU ország politikusai nem ragadtatják magukat az integrációt megkérdőjelező kijelentésekre. A vezérfonal azonban még a briteknél is a közös valuta megóvása, mivel világosan látják egy fordított forgatókönyv katasztrofális hatásait a szigetországra nézve.
A helyzet jelenlegi állása szerint a vita egyre inkább arról szól, hogy Brüsszel erősödik tovább a tagállamokkal szemben, vagy a tagállamok közös kormányzása révén érik el a költségvetési szigort a kontinensen. Más szóval mennyire kaphat az Európai Bizottság növekvő végrehajtói hatalmat a nem fenntartható gazdaságpolitikát folytatók megregulázására, illetve ezzel párhuzamosan az Európai Parlament mennyi felhatalmazást kaphat a demokratikus érdekérvényesítésre.
Berlin és a tagállamok számottevő része olyan megoldást szorgalmaz, amely nem ruházná fel újabb hatalommal a brüsszeli intézményeket, ezzel együtt betarthatóvá teszi a gazdasági kormányzás szigorát. A közös valuta megóvásáért tett erőfeszítéseikért cserébe a németek például azt szeretnék, ha többek között az európai bíróság elé lehetne citálni az eurózóna gazdaságának egészségét kockáztató költségvetési politikát folytató tagállamokat.
Egyre több szó van egy nagy hatalmú európai pénzügyminiszteri poszt létrehozásáról, közös eurókötvényekről és számos egyéb elképzelésről. Az, hogy Rompuy végső soron milyen javaslatokat tesz le a következő decemberi EU csúcson a tárgyalóasztalra az alapszerződés módosítása és a gazdasági kormányzás erősítése kapcsán, még alakulóban van. Döntés ráadásul legkorábban 2012 márciusában várható.
Annyi azonban biztos, hogy a krízisalapból még hívhatnak le pénzt, a Nemzetközi Valutaalap segítségére vagy EKB közbeavatkozására is lehet számítani, tehát az eurót temetni korai. A jelenlegi óriási nyomás hatására pedig középtávon akár egy fenntarthatóbb, gazdaságilag stabilabb és a nemzetközi politikai porondon hitelesebb Európai Unió is létrejöhet mindannyiunk hasznára.