A szerző újságíró

A négy esztendővel ezelőtti választásokon, a padlóra került gazdaságával Izland nemcsak egy liberális (formálisan ugyan szociáldemokrata és zöld) koalíció mellett voksolt, de egyúttal az EU-tagságról szóló tárgyalások megkezdését is jóváhagyta. A két párt ugyanis nem csinált titkot abból, hogy céljuk az uniós tagság, mert szerintük az ország történetének legsúlyosabb gazdasági-pénzügyi válságát sokkal enyhébben megúszták volna az euró oltalma alatt. Ezt a nézetet akkor még az izlandiak zöme is osztotta, különösen azok, akik hatalmas veszteséget könyveltek el pénznemük összeomlásával, mivel az izlandi háztartások is előszeretettel adósodtak el külföldi valutában. Mára a helyzet gyökeresen megváltozott.

Az égbeszökő infláció, a korona leértékelése megpecsételte az uralmon lévő konzervatívok sorsát, s a választási bukás nem is maradt el. Az új kormány villámgyorsan megszavaztatta a parlamenttel a csatlakozási tárgyalások megkezdését, amelyek el is indultak 2010-ben.

Paul Krugman Nobel-díjas amerikai közgazdász a New York Times-ban dicsérte az izlandi unortodox válságkezelést: miközben mindenütt közpénzekből nyújtottak mentőkötelet a bankoknak, addig Izland hagyta őket becsődölni, inkább a szociális hálót fonta sűrűbbre, korlátozta a tőkeforgalmat, amivel sikerült szélesebb mozgásteret teremteni.

Csakhogy az uniós tagság perspektívája a sikeres válságkezeléssel már nem is olyan vonzó. Hamar elfelejtették, hogy 2008-ban a fél világ rajtuk köszörülte a nyelvét, Angliában az eBayen valaki 99 pennyvel indított licitet az eladó szigetországért… A válság szennyesének eltakarítása nemcsak az uniós tagságba kerül, de a koalíciót is megbüntették: a 2013. áprilisi választásokon ismét bizalmat szavaztak a konzervatív Progresszív Pártnak (PP) és a Független Pártnak (FP). Sigmundur David Gunnlaugsson (PP) kormányfő és Bjarni Benediktsson (FP) pénzügyminiszter szintén nem titkolták, hogy eszük ágában sincs befejezni a csatlakozási tárgyalásokat. Most, hogy némileg konszolidálódott a gazdaság – 2011-ben 2,6, tavaly 1,8 százalékkal gyarapodott a GDP, a munkanélküliségi ráta fele az euróövezetének – megijedtek a tagsággal járó halászati kvótáktól. No persze, nem csak haladagjukat féltik.

A 2008-as pénzügyi válság, vagy inkább összeomlás nyomán hallani sem akartak az irreálisan magas kamatokkal becsábított brit, belga vagy holland betétesek kárpótlásáról, akik a bankok bedőlésével jelentős összegeket veszítettek. Ám a kárpótlás a csatlakozási tárgyalásokon is felmerült, és ez könnyen bevethető fegyver Reykjavík ellen – az ilyesfajta zsarolás, bár nem elegáns, de nem is idegen az uniós tagállamoktól, különösen, hogy még brit és belga önkormányzatok is megégették magukat az izlandi tőkepiacon.

Helyesli a tárgyalások megszakítását egy másik amerikai, a szintén Nobel-díjas Edmund Phelps, aki a Bloombergnek így nyilatkozott: „Még mindig ismerkedünk az európai kísérlettel, hogy milyen mértékben sikeres,… el sem tudom képzelni, hogy bárki is komolyan gondolja, hogy éppen most csatlakozzon az EU-hoz, … olyan ez, mint kijelenteni: ez egy gyönyörű ház – ugyan most éppen lángokban áll –, meg kellene vennünk.”

Persze nem Izland az egyetlen ország, amely ambivalens a tagság kérdésében. Az is természetesnek tűnik, hogy töpreng, mérlegel: megéri, nem éri meg? Korábban egy másik északi ország, Norvégia is a tárgyalások megkezdéséről döntött, hogy aztán előbb 1972-ben, majd 1994-ben referendumon utasítsa el a csatlakozást, és azóta is fej-fej mellett áll a két tábor. Svájc pedig úgy megijedt saját kormánya bátorságától (amely többedszerre is benyújtotta a tagság iránti kérelmet), hogy 1992-ben népszavazáson még azt is elutasította, hogy csupán az Európai Gazdasági Térséghez csatlakozzon.

Érthető az izlandiak óvatossága. Bár a Lisszaboni Szerződés megteremtette az EU-ból való kilépés lehetőségét, a mérlegelésnek nyilván nagyobb teret enged, amíg az kívülről történik, mint ha az ország már integrálódik az EU intézményrendszerébe. Különben is, Izland lényegében része az uniós belső piacnak, és élvezi a schengeni előnyöket is.

És miként látják ezt Brüsszelből? Különbséget kell tenni a bővítést levezénylő bizottsági apparátus és a Tanács között. Míg előbbi a honest broker ("becsületes közvetítő) szerepében igyekszik az izlandi érdekeket is szem előtt tartani, addig a Tanácsban kőkemény érdekérvényesítés folyik, ahol az egy szem tagjelölt áll szemben 27 – rövidesen 28 – tagállammal. Amikor 2013 januárjában Izland a választások kiírásával indokolta a csatlakozási tárgyalások felfüggesztését, nem hivatalosan ugyan, de az izlandi diplomaták bőséges fejmosásában részesültek uniós kollégáiktól. Ez arra késztette az időközben az ország külügyminiszterévé előlépett Gunnar Bragi Sveinssont, hogy lapkommentárban visszautasítsa az EU kategorizálását, amellyel „nacionalista szélsőségeseknek” minősíti mindazokat, akik elutasítják a belépést.

Ma tehát úgy tűnik, hogy míg az EU még nem evickélt ki a válságból, addig Izland jobban teljesít, mint a tagországok zöme, szakértők szerint hiteltörlesztése biztosabb lábakon áll, mint a portugál vagy a spanyol államadósság. Az új kormány azonban kockázatos politikára készül: választási ígérete szerint csökkenti az adókat és gyógyírt készít elő a lakossági hitelállomány mérséklésére is. Vagyis, ha nem lesz képes biztosítani a költségvetés bevételi oldalának tartós növelését, könnyen veszélybe sodorhatja elődje sikeres válságkezelését. És akkor ismét felfedezik az Európai Uniót?