A szerző újságíró, az Európai Fiatal Újságíró Díj 2010. évi nyertese

Egy francia popegyüttes már a nyolcvanas években megénekelte, hogy emancipált nőnek lenni nehéz dolog. Úgy tűnik, a Cookie Dingler-dal újrafeldolgozása 2012-ben is aktuális lenne, mert a sokat irigyelt francia nők szerint férfinak lenni jobb. Vajon mit szólna ehhez Simone de Beauvoir?

A francia nő évtizedek óta a vágy titokzatos tárgya: stílusa, ruhatára, diétája, nemi élete vagy akár gyereknevelési módszerei kifogyhatatlan témát adnak a szépíróknak és a médiának. S ha a Chanel-kosztüm nem lenne elégséges ok, a francia állam bőkezű támogatása és a családi adókedvezmények miatt sokan szívesen bújnának a francia nők bőrébe. A francia kormány, a család- és gyermeknevelési támogatásokat folyósító pénztár, a Caisses d’Allocations Familiales adatai alapján az európai 2 százalékos átlagnál többet, a GDP 3,7 százalékát költi a családok megsegítésére. A szülők – jövedelemtől függetlenül – havonta 123 eurót kapnak kettő, 282 eurót három gyerek után, ami jelentős adókedvezményekkel egészül ki; nem véletlenül nevezik Franciaországban a gyermekszülést az adócsökkentés leghatékonyabb módjának.
Meg is van az eredménye: Franciaországban születik a legtöbb bébi: a francia statisztikai hivatal (INSEE) 2011-es adatai szerint minden nőre 2,01 szülés jut, szemben az EU-átlag 1,5-tel. Ezt Nadine Morano, a Fillon-kormány korábbi családügyi államtitkára (maga is háromgyermekes anya) akképp magyarázta a New York Times-nak, hogy „régóta tudjuk, hogy a nemzet újjáépítéséhez gyerekek kellenek”. A magas születésszám politikáját számos vélemény szerint a francia népességet megtizedelő porosz-francia, illetve a két világháború traumája hívta elő. Egy állami kitüntetést is létrehoztak 1920-ban, amelyet azok az anyák kapnak, akik nyolc, vagy annál több gyermeket nevelnek.
Míg Németországban az igen pejoratív Rabenmutter (hollóanya) bélyeget sütik azokra a nőkre, akik reggelente az óvodából indulnak a munkahelyükre, addig Franciaországban alig akad kisgyerek, aki ne járna az ingyenes école maternelle-be. Egy gyerek nem akadály, azonban a kétgyerekes anyáknak csak nem sokkal több, mint a fele áll újra munkába. Noha a törvények megengedik, hogy mindkét szülő a gyermek hároméves koráig otthon maradhasson vagy csökkentett órában dolgozzon, ez nem valódi alternatíva: a mindennapi gyermekgondozás egyértelműen a nő feladata, mivel ezzel a lehetőséggel a férfiaknak csekély 3 százaléka él.
Mintha a szabadság, egyenlőség és testvériség hazájában baj lenne az egyenlőséggel: a World Economic Forum nemek egyenlőségéről szóló rangsorában 2011-ben Franciaország csak a 48., és olyan országok előzik meg, mint Kuba, Lesotho vagy Uganda. (A listát régóta Izland vezeti, Magyarország a 85. a sorban.)
A fizetések közötti különbségek csökkentése rendszeresen visszatérő téma a francia közbeszédben, amint az ázsiai országokra jellemző, hihetetlenül alacsony női jelenlét is a vállalatok vezető pozícióiban. Bár vannak kivételek – így a már említett Nadine Morano, vagy Laurence Parisot, a MEDEF, a francia gyáriparosok szövetségének elnöke, avagy aCFDT(DemokratikusFrancia Munkaszövetség) egykori főtitkára, Nicole Notat –, a nők szinte láthatatlanok az üzleti és a politika élet felsőbb régióiban. Egy 1998-as törvény szerint ugyan a pártlistákon egyenlő arányban kell szerepelniük férfiaknak és nőknek, a pártok inkább kifizetik a büntetést, semhogy változtassanak ezen.
Ennek fényében nem meglepő, hogy az amerikai Pew Research Center tanulmányában a franciák háromnegyede úgy gondolja, a férfiaknak jobb élete van, mint a nőknek. Pedig nemrégiben törölték a hivatalos dokumentumokból és levelezésekből a mademoiselle (kisasszony) kifejezést. A francia nők szedik Európában a legtöbb antidepresszánst. Hiába biztosítanak számukra olyan körülményeket, amelyekről máshol álmodni sem mernek, a munkavállalási statisztikát látva az ország skandináv, de mentalitása mediterrán. „Macsóország”, mondják, ahol a nő legyen „szupernő”, akinek mindenhez joga van, amihez egy férfinek, és emellett nevelje a gyerekeket, főzzön finom vacsorát, és nézzen ki kifogástalanul. „Mintha a francia nők egyenjogúsága véletlenszerű lenne, egy paternalista állam mellékterméke” – írja a New York Times.
Nemcsak az üvegplafont nem sikerült áttörni: a nemi erőszak évente 75 ezerre becsült áldozatainak mindössze egytizede mer jelentkezni a rendőrségen. Dominique Strauss-Kahn, volt IMF-vezérigazgató és szocialista politikus botránya rávilágított arra, hogy ugyan a társadalom nem tűri a nők elleni erőszakot, viszont tolerálja a szexizmust, sőt talán még a túlzottan rámenős udvarlást is. A flört a mindennapi kommunikáció része.
A nemek érintkezésének különleges koreográfiája a francia forradalom előtti időkből származik, amikor a férfiak gáláns sármőrként csábították a nőket. Emiatt is tartják magukat a franciák gyakran kifinomultabbnak az angolszászokkal szemben, akiket szerintük a politikai korrektség és a puritanizmus még a szerelemben is kordában tart. A Le Monde hasábjain folyó vita alapján leszűrhető: lényegében a csábítás szándékolt felszabadításáról van szó a kiszolgáltatottság fenyegetése alól. Lehet, hogy ez szükséges ahhoz, hogy a francia nők jobban érezzék magukat a bőrükben?