A szerző publicista, a brüsszeli Magyar Intézet volt igazgatója

Az európai integráció folyamata válságokon keresztül halad előre, szokták mondani. A fogalmazás azt sugallja, hogy adott a jó ügy, az integráció, amihez képest vannak nekilendülések és hullámvölgyek, az előrehaladás hosszú távú tendenciájával. Pedig a folyamatot másképpen is lehet nézni, ha nem az integráció politikai-ideológiai ideálját, hanem a válságokat vesszük kiinduló-, vagy fix pontnak.

Így értelmezve, az integráció történetét az európai országokat közösen érintő válságok, csapások és kihívások tagolják, amelyekre az országok szintje fölött, az integrációban megvalósított együttműködéssel adható megnyugtató válasz. Ilyen volt az első világháború okozta pusztítás, ami az európai nemzetek békés egyesülésének eszméjét egyáltalán életre hívta. S ilyen volt legutóbb a spanyol bankválság, amelyik a görög adósságválsághoz kapcsolódva, és Olaszország kockázatait nagyon megnövelve, az egész európai építmény összeomlásával fenyegetett. A válasz az Európai Központi Bank fokozott és szabadabb szerepvállalása lett, és a június 30-i megállapodás az eladósodások terheinek fokozottabb európai szintű átvállalásáról.

Ha az összefogás-pártiak a „jó fiúk”, az egyéni utak és verseny hívei pedig a „rossz fiúk”, akkor a válságok kétségtelenül az előbbiek pillanatai. Ők sem tudják a megoldást, de van egy ötletük: az, hogy együtt próbáljunk csinálni valamit. Ez nem csak az európai politikában van így. „A klíma változik”, írta Michael R. Bloomberg, New York polgármestere Sandy pusztításai láttán. „Nem tudjuk, hogy az időjárás New York Cityben és máshol tapasztalt szélsőségei kapcsolatban vannak-e a változással. A lehetőség viszont fennáll, s mivel a károk óriásiak, ez elegendő ok arra, hogy választott vezetőink azonnal megtegyék, amire csak képesek.” S az egyébként mindkét jelölttel szemben kritikus Bloomberg azonnal be is jelentette, hogy a fenti megfontolástól vezetve, az elnökválasztási kampányban a központi állami cselekvésre alkalmasabb Obamát támogatja.

Az általános politikai viselkedés ismeretében kell olvasnunk az Európai Unió nagy nyilatkozatait is. Unalmas olvasmányok, de valóságos problémákra reagálnak. A központi összehangolt bölcsesség lehetőségeiből indulnak ki, de igyekeznek a helyi aktivitás feltételeit megteremteni; szép álmok, amelyeket a realitások megtépáznak ugyan, de azért marad is belőlük valami. Az Európa újraiparosítását célzó, október közepén közzétett munkaanyag (A Stronger European Industry for Growth and Economic Recovery) is ilyen. A kiinduló aggodalmat a megállíthatatlannak tűnő munkanélküliség jelenti. A trend visszafordítása érdekében az Európai Bizottság az ipari termelést szeretné visszahozni Európába. Az anyag az EU, a tagállamok és az ipari szektor összehangolt cselekvését javasolja, természetesen a csúcstechnológiára, a bio-alapú termékekre, a fenntartható ipari, építőipari és energiatermelésre, a környezetbarát járműiparra és az intelligens hálózatokra koncentrálva. Mindezzel Európa újra versenyképes szereplővé válna. A cél tehát: 2020-ra a jelenlegi 16 százalékról 20 százalékra növelni az ipari termelés GDP-ben mért arányát. Odáig pedig a központból is támogatott direkt beruházásokon, az ösztönzőleg ható szabályozókon, a megfelelő pénzügyi megoldásokon és pilot-programokon keresztül vezet az út.

A próféta pedig Jeremy Rifkin, aki üdvözült arccal és lelkesítő optimizmussal hirdeti a Harmadik Ipari Forradalom eszméjét (The Third Industrial Revolution: How Lateral Power Is Transforming Energy, the Economy, and the World ). Szerinte reménytelen vállalkozás újjáéleszteni a centralizált energiatermelésen és alapvetően olajon alapuló tömegtermelés gazdaságát. A hagyományos ipar és termelés hanyatlását ellensúlyozni akaró megszorító programok csak beszűkülést okoznak és konzerválják a stagnálást. Az ipari forradalmak feltétele mindig az új kommunikációs lehetőségek és új energiaforrások együttes jelentkezése volt. A 19. században ilyen volt a gőzenergia, a vasút, az oktatás és nyomtatás együttese; a 20. század elején pedig az olaj, a motorizáció, a telefon, és a rádió. Mára egy új forradalom technológiai feltételei is beértek: az internet és a megújuló energiák. Elméletileg minden adott ahhoz, hogy az emberek, a családok, a munkahelyek, a közösségek önellátók legyenek, és energiafölöslegeiket az intelligens hálózatokon keresztül megoszthassák egymással. A vízió gyönyörű: tiszta energia, a szükségletekhez igazodó termelés, sok-sok új munkahely és a központi rendszerektől megszabadító, decentralizált hálózati szerveződés, vagyis az agresszív nemzetállamok és nemzetközi monopóliumok alkonya.

Az ipari forradalmak kezdeti lökést, a nemzetállamok részéről tudatos aktivitást feltételeztek. A soron következő ipari forradalom feltételeit is egy időben és összehangoltan kell megteremteni, az épületek új energiára való átállításától a megújuló energia technológiáinak elterjesztésén és az intelligens hálózatok kiépítésén át a járműpark teljes átalakításáig. Ehhez szabályozók, ösztönzők, pénzügyi megoldások szükségesek. Rifkin, ez az eltévedt amerikai az Európai Unióban bízik, ahol a kellően széles gazdasági tér (belső piac), a központ tudatossága és az együttes cselekvés lehetősége is együtt vannak. Sőt, már programok is készültek (pl. Road Map for Moving to a Competitive Low Carbon Economy in 2050). „A kérdés ezen a ponton az, hogy az új vízió és a sok munkával kidolgozott szakértői munkaanyagok hogyan tudják megnyerni az európai polgárok és a nemzetközi befektetői közösség fantáziáját.”

A válsághangulatokban kidolgozott előrelátó terveket egy idő után elfelejtik, és minden fellazul. Jönnek a „rossz fiúk”, a központi cselekvés ellenzői, vagy a jók is elromlanak. Ugyanúgy, mint a klíma kérdésében, amit a politikusok és a híripar is elejtett az elmúlt egy-két évben. A DailyClimate.org szerint 2009 és 2011 között 41 százalékkal esett a témával foglalkozó anyagok száma. Egészen addig, amíg Sandy miatt a The New York Times tudósítója, Nicholas D. Kristof az iPad-jéről gyertyafénynél volt kénytelen elküldeni éppen aktuális anyagát. Mostanában várhatóan megint több szó esik majd a témáról. S Rifkin is bízhat benne, hogy a magas munkanélküliség tartóssá válása esetén a Harmadik Ipari Forradalom gondolata is áttöri majd az érdektelenség falát.