A szerző a Mandiner főszerkesztő-helyettese, külpolitikai újságíró

A csehek alig egynegyede ítéli meg pozitívan az EU-t és a cseh uniós tagságot, miközben másfél évtizeden keresztül volt az ország egyik legbefolyásosabb politikusa a harcos EU-szkeptikus Václav Klaus. A nagyobb hatalmakkal szembeni szkepszisnek több százados hagyománya van Csehországban – de az elnökválasztás második fordulója nemzeti szakítópróbává válhat.

Ferenc József képe a légypiszokkal A kehelyhez sörözőben; no és a lelőtt Ferdinánd, akit először a Průša drogista szolgájával meg Kokoška Ferdinánd takarítóval kevernek össze a prágai népek – Jaroslav Hašek (és Hrabal meg Menzel) örökérvényű emléket állított a cseh kispolgároknak, akiknek a horizontja jellemzően a maguk kisvárosi mikrovilágáig, vagy legfeljebb a cseh nemzet határáig terjedt. Ami pedig azon túl van – a birodalmi császároktól a német náci és szovjet kommunista megszállásokig –, nos, arra pedig csak legyintettek a csehek. Vagy csendben, szkepszissel vegyített ravaszsággal ellenálltak.

Az 1620-as fehérhegyi csata után Habsburg II. Ferdinánd felszámolta a cseh államiságot, németek uralta örökös tartománnyá fokozva le Csehországot. Amíg a magyarok kurucos kardcsörtetésekkel, szabadságharcokkal, vármegyékkel és Erdéllyel megőrizték autonómiánkat a Habsburg-birodalomban, addig a csehek a lassú építkezés és a fegyvertelen, passzív ellenállás útját választották. Masaryk és Beneš 1918-ban megvalósította a csehek több évszázados függetlenségi álmát, de az 1938-as müncheni egyezményt a cseh nemzet újabb nemzetközi tőrdöfésnek és árulásnak fogta fel. 1945 után viszont eljött a visszavágás ideje: a Beneš-dekrétumokkal mintegy 2 300 000 németet telepítettek ki a csehországi területekről a kollektív bűnösség elve alapján. A kommunizmus hozzánk hasonlóan rapid és erőszakos bevezetésével ugyanakkor az orosz nagy testvér iránt táplált pánszlávista érzések váltak ambivalenssé; majd az 1968-as megszállás a baráti országok általi újabb árulás jelképévé vált a csehek szemében.

Így magyarázható az is, hogy a rendszerváltás után a csehek a sorstárs nemzetekhez hasonlóan egyrészt a nyugati politikai és kultúrkörhöz való természetes visszakapcsolódásként értelmezték az integrációs folyamatot; másrészt – a többieknél hamarabb és erősebben – megjelent a szkepszis is, hogy Csehország a nehezen kivívott szabadság és önrendelkezés után vajon milyen újabb, nemzetek feletti birodalomnak adja át szuverenitása egy részét. Szimbolikus volt az Európa-párti értelmiségi Václav Havel és a cseh nacionalizmust thatcherista EU-szkepticizmussal vegyítő Václav Klaus folyamatos küzdelme az ország irányvonalának meghatározásáért.

A külvilággal szembeni gyanakvást a huszadik század tapasztalatai és végül az uniós csatlakozás csodavárását követő csalódások tetézték. Az uniós mézeshetek elmúltak, mielőtt egyáltalán elkezdődtek volna. A 2012-es Eurobarométer-felmérés szerint a cseh polgárok mindössze 25 százalékának van pozitív képe az EU-ról (csak a britek „előzik meg” őket 22 százalékkal, a magyarok között 29 százalékos az arány). Ezzel szemben 35 százalékuknak van negatív összképe az unióról (britek: 36 százalék; magyarok: 28 százalék). Csehország az EU sereghajtója abban a kérdésben, hogy általában véve jó dolog-e az ország EU-tagsága: csak 24 százalék válaszolt igennel (hátulról a második hazánk, 30 százalékkal); míg 21 százalék szerint rossz az uniós tagság (itthon 25 százalék gondolkodik így). A csehek a többi, EU-t érintő kérdésben is kiemelkedően szkeptikus válaszokat adtak, és a hangulat csak romlott a korábbi évekhez képest. A felmérés szerint egyébként bennük él az egyik legerősebb nemzeti öntudat Európában, amit a jövőben sem szándékoznak feloldani az európai nemzetköziségben.

Az európai integráció kérdése különös ideológiai árkok mentén osztja meg a cseh pártokat: a népszerűségi listákat jelenleg vezető szocdemek (ČSSD) alapvetően EU-pártiak, sőt, a mélyebb integrációt is támogatják. Az egyre erősödő kommunisták szélsőbalról kritizálják az EU-t. A kormányzó jobboldal vezető ereje, a Klaus alapította és tory mintára EU-szkeptikus polgári demokraták (ODS) megroppantak a belső konfliktusokban, a botrányokban és a kormányzás terhe alatt. Az eddig Klaus árnyékában navigáló, kevéssé karakteres Petr Nečas miniszterelnök, az ODS elnöke a gyenge lábakon álló kormány egyben tartására koncentrál.

A pártpolitikai csatározások ideiglenes elhalkultak 2013 januárjára, az elnökválasztás idejére. A polgárok által közvetlenül először megválasztott elnöki székért végül két különutas, veteránnak mondható politikus, a baloldali Miloš Zeman és a konzervatív Karel Schwarzenberg maradt versenyben. A 68 éves Zeman egykor szocdem pártvezér, 1998 és 2002 között pedig miniszterelnök volt, majd 2007-ben, konfliktusok közepette végleg otthagyta a pártot. Zeman szabad szájú, kissé öntörvényű népfi, igazi régi vágású szoci, aki számíthat az ország szegényebb részeinek és a különböző baloldali szavazói rétegek támogatására. Ráadásul magáénak tudhatja Václav Klaus pártfogását is. Zeman önmagát euroföderalistának tartja, de alkalomadtán nem rest balos-populista szólamokkal kritizálni Brüsszelt és az uniós vízfejet. Győzelme esetén sem válik második Klausszá: várhatóan pragmatikusan fog egyensúlyozni az EU és a szkeptikus lakosság elvárásai között.

A 75 éves Karel Schwarzenberg szintén öntörvényű személyiség, ám Zeman politikai ellenpontja: osztrák-cseh arisztokrata családból származik, akik a kommunista hatalomátvétel idején távoztak Csehországból Ausztriába. A rendszerváltáskor Csehországba visszatért, Havel mellett dolgozó Schwarzenberg 2009-ben alapította meg TOP 09 nevű, konzervatív-liberális, piac- és EU-párti politikai tömörülését, 2010 óta pedig az ODS által vezetett jobboldali kormány külügyminisztere. Az elnökválasztáson, Zeman mögött alig lemaradva, a második helyen végzett, és most a fejlettebb Csehország, az urbánus, középosztálybeli rétegek szavazataira támaszkodhat – ha ki nem rúgják alóla a támasztékokat. Az elnökjelölti vitában ugyanis Schwarzenberg drámai nyíltsággal állt ki saját, Beneš-dekrétumokkal kapcsolatban régóta hangoztatott álláspontja mellett: „amit 1945-ben tettünk, ma az emberi jogok durva megsértéseként ítélnék el. Az akkori kormány – beleértve Edvard Beneš államfőt – is valószínűleg Hágában találná magát.” Zemanék és Klausék rögtön kijátszották ellene a nacionalista kártyát – sőt, az idegenszívűzést is, Schwarzenberg származását, külföldi neveltetését, csehül nem beszélő feleségét felemlegetve.

Így vált a január 25–26-ra kiírt második forduló előtti napok legfontosabb kérdésévé: vajon a csehek képesek lesznek-e szembenézni a Klaus-faktortól és nemzeti beidegződéseiktől függetlenül saját huszadik századukkal és euroszkepticizmusukkal, avagy sem. Ha a múlt és a jelen kérdéseiben nyíltan fogalmazó, világos álláspontot képviselő Schwarzenberg így is képes lesz a csehek többségét maga mögé állítani a jól beágyazott, populizmussal könnyedén operáló Zemannal szemben, akkor a csehek újra mintaállamként léphetnek a közép-kelet-európai nemzetek elé. Zeman győzelme viszont inkább a régi kerékvágás folytatását jelentené.

Akármelyikük lesz a győztes, a mélyen gyökerező szkepszis nem fog eltűnni egy elnökválasztás hatására. A szabad határok, a nyitott gazdaság, az egyesült Európában felnőtt nemzedékek és az új paradigmákat valló politikusok hatására oldódhat ugyan a külvilággal szembeni bizalmatlanság, de a cseh nemzet tartósan őrizni fogja a maga mikrovilágát – a jó öreg, századokig gyakorolt kivárásra alapozva a változó Európa szívében.