A szerző publicista, a brüsszeli Magyar Intézet volt igazgatója

Február 25-én, hétfőn este nemcsak Olaszország, de egész Európa az olasz választások kalandosan – egymásnak szögesen ellentmondó részadatokon keresztül – körvonalazódó eredményeit leste. Az eredmény igazolta az izgalmakat: a megdöbbenés általános és teljes.

Megtörtént az, ami az utolsó napokban már sejthető volt, és amit sokan – Olaszország határain kívül végképp nagyon sokan – a legrosszabb szcenáriónak tekintenek. Silvio Berlusconi, akit az európai kollégák már nagyon terhes partnernek tartottak, és nyugodt szívvel felejteni igyekeztek, új életre kelt. A politikai számításokat és az életkori adottságokat meghazudtoló másfél hónapos hajrával, az akarat és a gátlástalanság diadalával, a szétesés küszöbéről hozta vissza pártját. Az Északi Ligával együtt létrehozott jobbközép koalíciót hajszál híján eljuttatta a választások megnyeréséig.

Mario Monti professzor, a jelenlegi szakértői kormány miniszterelnöke, és egyben az európai politikai és gazdasági szalonok kedvence viszont nem tudott áttörni. A neve alatt létrehozott centrista pártlista gyengén szerepelt, és tíz százalékos eredményével csak marginális hatása lehet az olasz politika alakításában. A balközép pártkoalíció, és annak vezető pártja, a karakterében és történetében is a magyar MSZP-nek megfeleltethető Partito Democratico az olasz parlament mindkét házában, a képviselőházban és a szenátusban is megnyerte ugyan a választást, de ezt a győzelmet Pier Luigi Bersani főtitkár is majdhogynem vereségnek értékeli.

Egyrészt, mindenki által biztosnak tartott többség olvadt el a rövid választási kampány során mindössze fél százaléknyi előnnyé a jobbközép koalícióval szemben. Másrészt, a szenátusban ez a többség nem is elég a kormányzáshoz. Még Montiékkal összefogva sem. Hiszen az immáron húsz éve uralkodó, kétpólusú helyzetet alaposan felborítva, váratlanul és a semmiből megjelent egy harmadik erő. A Movimento 5 Stelle, ez a minden struktúrát nélkülöző, főként az interneten keresztül és a tereken szerveződő mozgalom az egyes pártokat – tehát nem a koalíciókat – tekintve a legjobb eredménnyel jutott a parlamentbe.

Az egyik kérdés most az, hogy miképpen lesz ebből Olaszországnak cselekvőképes kormánya. Ehhez a három nagy erőből legalább kettőnek valamiképp össze kellene fognia, ami jelenleg teljesen lehetetlennek látszik. Berlusconi ugyan azonnal felajánlotta Bersaninak, a nemzet iránt érzett felelősség jegyében, egy közös program és nagykoalíció létrehozását. Az utóbbi azonban az ötletet morogva elhárította, hiszen a párt egész kampánya és a főtitkár politikai mondanivalója is éppen a berlusconista populizmus ellen irányult. Bersani a választások előtt jól érzékelte az olasz társadalom munkavállalói rétegeiben és a közép- és alsó-közép osztályokban lappangó haragot és mély elégedetlenséget. Ezért a korábban általa is támogatott Montitól elfordulva, a centrumtól balra nyitott. Frazeológiáját egyrészről a régi emlékeket visszhangzó osztályharcos dühök, másrészt a felelős – főáramú – európai politizálás és gazdaságpolitika közötti kompromisszum igénye vezette. E törekvések jegyében győzte le a párton belüli előválasztáson a fiatal, dinamikus és modernebbnek ható Matteo Renzi firenzei polgármestert. Vagyis, a Berlusconival való közös program vállalása, vagy egy újabb szakértői kormány létrehozása valószínűleg csak a párton belüli válságon és vezetőváltáson keresztül történhetne meg.

Bersani természetesen más utat keresve, inkább a Movimento 5 Stelle felé tapogatózna, amelyikkel látszólag – legalábbis a szabadpiaci kapitalizmus kritikájában – vannak közös értékeik és közös pontjaik. Első lépéseit Beppe Grillo, a mozgalom kitalálója és vezetője azonnal és durván visszautasította. „Feltámasztott halottak”, mondta megvetően. Szerinte Giorgio Napolitano államelnök jobban tenné, ha nekik, vagyis a legnagyobb pártnak adná a kormányalakításra szóló megbízást, s ők nyújthatnának be javaslatot Berlusconinak és Bersaninak egy elfogadható minimumra. Beppe Grillo felvetése persze csak provokáció. Mindenki tudja, hogy Európa- és euró-ellenes, establishmentet ostorozó, anarchista ötletekkel tarkított „minimuma” mindenki számára elfogadhatatlan lenne.

A politikusok többsége azt gondolja, hogy egy olyan átmeneti kormányra lenne szükség, amelyik egyrészt megőrizné valamiképpen az olasz gazdaság Monti által nagyon nehezen visszaállított stabilitását, másrészt megvalósítana bizonyos alapvető, és nagyjából mindenki által kívánatosnak tartott változtatásokat. Csökkentenék a képviselők létszámát és a politika költségeit, bizonyos közigazgatási reformokat vezetnének be, és – mindenekelőtt – új választási törvényt alkotnának. Nyilván valami ilyesmi történik majd, mert valaminek történnie kell. De hogy milyen konkrét megoldással, arra vonatkozóan egyelőre senkinek nincs reálisnak tartható ötlete.

A spekulációk és izgalmak természetesen a jövő körül összpontosulnak, miközben a „mi történt?” kérdései legalább annyira nyitottak és izgalmasak. Például, mit képvisel Berlusconi az olaszok jelentős része számára, ha a gazdasági sikertelenségek, az ország nemzetközi tekintélyének lerontása és a magánéleti botrányok után is képes volt ilyen látványosan visszatérni? A manipuláció és a populista ígéretek, hangzik a sablonos válasz. Erre azonban tovább kérdezhetünk: miért adják voksukat sokan egy olyan politikusnak, akiről pontosan tudják – mert egy demokráciában az ilyesmi jól hallható szóbeszéd tárgya –, hogy manipulálni akarja őket, és ígéretei a betarthatatlanság határát súrolják? Ide kapcsolódnak a média hatására vonatkozó sablonos hiedelmek is. Biztos-e, hogy a médiában való szerepléssel könnyedén megmagyarázható a politikai siker? Ez a mostani olasz választások után legalábbis kétséges. A kampány során Berlusconi elárasztotta ugyan jelenlétével a televíziókat, de Grillo kifejezetten visszautasított minden meghívást és szereplést. Róla az újságok is alig írtak, mert az utolsó pillanatig egyoldalúan Bersani, Berlusconi és Monti viszonyára koncentráltak. Grillo országjáró „cunami-túráján”, a tömeggyűléseken, és az interneten keresztül – személyesen vagy majdhogynem közvetlenül – érintkezett az emberekkel. Megismétlődött tehát ugyanaz, mint 1993–94-ben a poszt-fasiszta Gianfranco Finivel vagy az Északi Ligával: ha van mondanivaló és tartalom, akkor saját, vagy akár velük szimpatizáló média nélkül is lehet nagyon jól szerepelni.

A titok jó része tehát mégiscsak a személyiségben és általa megtestesített mondanivalóban rejlik? Ez bizony jó hír lenne, a már-már elsiratott demokrácia továbbélésének halvány ígérete. Hiszen újabb kérdésekkel új megvilágításba helyezhetnénk a „populizmus” mostani, olaszországi diadalát. Például szembeállíthatjuk egymással a mostani igazi győzteseket (Berlusconit és Grillot) a relatív vagy valódi vesztesekkel (Bersanival és Montival). A színességet, életerőt, akarást látjuk, szemben a szürkeséggel, fáradtsággal, bürokratikus stílussal. Még egy lépéssel közelítve, a narratíva vagy tágabb perspektíva léte vagy hiánya tűnik fel, mint fő különbség. Beppe Severgnini, a Corriere della Sera publicistája tapintott rá a lényegre: „A nemzetek már csak ilyenek. Szükségük van narratívára, egy történetre, ami róluk szól, ők a főszereplői, és a jövőbe mutat. S aminek keretén belül azt remélhetik, hogy a holnap jobb lesz, mint a jelen (különösen, ha a jelen rosszabb, mint a tegnap volt).”

Berlusconi és Grillo természetesen végtelenül demagógok. A másik oldal viszont reménytelenül unalmas és filiszter. Nem érti, hogy a szűken vett gazdaságpolitikánál, a policy-javaslatoknál többre van szükség. Az emberek szélesebb kontextusban kívánják elhelyezni saját és közösségük életét és jövőjét. Aki ezt a szükségletet a populizmus csáberejének tekinti, félreérti a demokrácia értelmét és természetét. Az, aki a szakértelem, a szakértők és a Ráció uralmát kívánja, az valami mást, a politikának az arra érdemesek körében való megtartását szeretné. Valami olyasmit, amit Arisztotelész arisztokratikus kormányzati formának nevezett. Bersani kicsit, Monti pedig nagyon ezt a mentalitást képviselte.

Mindez persze csak egy aspektus, és egy gondolatmenet. És főleg: nem feledteti a gondokat. A fő gyakorlati kérdés talán az, hogy az olasz választások után hogyan alakulnak az európai egyensúlyok. Az biztos, hogy a három jelentős politikai erő mindegyike gyökeresen újragondolná az EU válságmegoldó stratégiáját. A németek és Európa északi része Monti győzelmében reménykedett. A történtek viszont a déliek táborát erősítik meg. A mostani választások után tehát nemcsak Olaszországban, de Európában is minden sokkal nyitottabbá vált.