A szerző a HVG brüsszeli tudósítója

Miközben a gazdasági kényszerhelyzet nem remélt tempójú föderalizációs lépésekre sarkallja a pánikoló európai politikusokat, addig a közös külpolitika továbbra is nagyrészt illúzió. Tizenegy ország külügyminisztere – a magyar nem volt köztük – összezárná a sorokat, miközben a britek, mint általában, vonakodnak. De kinek jó ez így?

“Gróf úr, miért nem képes felfogni, hogy a grófok ideje lejárt...miért nem érti meg, olyan időket élünk, hogy 30 év múlva sem az európai nemzetállamok, sem Nagy-Britannia, de még Németország sem lesz része a G8-aknak, hát nem érti? Költeményeket írhat, megértem, hogy egy grófot szomorúvá teszi mindez, de ez a modern világ kegyetlen valósága. Hát nem képes megérteni a modern világot gróf úr?” – ezzel a kirohanással replikázott a föderális európai törekvések újabb hullámának barrosói bejelentése kapcsán az Európai Parlament plenáris ülésén Daniel Cohn-Bendit brit képviselőtársának, Dartmouth grófjának.

Az euroszkeptikus gróf előzőleg felháborodottan kérte számon az Európai Zöld Párt vezetőjének álláspontját, mondván: miért nem képes az megérteni, hogy a föderalizmus, az uniós szabályozás és a pazarló közösségi büdzsé nem orvosságot kínálnak Európa gondjaira, hanem éppen hogy annak okozói. 

Máskor azért a gazdaságpolitika frontján még a britek is hajlamosak meghajolni a pénzvilág akarata előtt, a külpolitika egységesebbé tétele ügyében viszont nem ismernek tréfát. A közös külpolitika a gazdasági egységesülésnél vontatottabban alakul. A mímelt közös EU-külpolitika, a közösségi hadsereg, a határőrség és a szárnyait bontogató Európai Külügyi Szolgálat bénultsága politikusaink vágyainak sem a netovábbja, legalábbis erra enged következtetni uniós külügyminiszterek egy csoportjának szeptember végi, varsói deklarációja.

A tizenegy ország – hazánk nem volt köztük – miniszterei nem átallották kimondani, hogy nacionalista rövidlátás ide vagy oda, ha az Európai Unió meg akarja őrizni, illetve növelni szeretné globális politikai befolyását, akkor nincs más lehetősége, mint jobban összezárni kifelé. Evidens, hogy Európa így hatékonyabb lenne a szomszédságában zajló konfliktusok rendezésében, legyen szó az “arab tavasz” következményeiről, a közép-ázsiai országok nyögvenyelős demokratizálódásáról, a balkáni súrlódásokról vagy akár az iráni¬izraeli feszültségek csillapításáról. Ugyanez igaz az oroszokkal és más, energiahordozókban gazdag közép-ázsiai államokkal folytonosan fennálló energiapolitikai viaskodásra is. De hogy egy magyar példát is említsünk: nem véletlenül panaszkodtak újságíróknak az európai bizottsági illetékesek a külügyi koordináció hiányára az azeri baltás gyilkos kiadatása esetében sem. Az, hogy Magyarország végül nem került Ramil Safarov kapcsán a szégyenpadra¬, részben annak is köszönhető, hogy az EU-nak kínos a sok különutas politizálás.

Különutasnak lenni máshogy sem kifizetődő. Erre jól rímel, hogy a lengyel külügyminiszter, Radoslaw Sikorski szeptember végén, a Global Horizonts konferenciáján Angliában a következő szavakkal ostorozta a szigetországot: „Nagy-Britannia hamis tudatban él... az önök érdeke Európában van. Legfőbb ideje, hogy cselekedjenek... Az EU angol nyelvű hatalom, a közös piac brit javaslatra született, ráadásul egy brit biztos vezeti az EU közös külügyi testületét, a lisszaboni szerződéssel létrejött Európai Külügyi Szolgálatot” – szemlézett a lengyel külügyminiszter. Mintegy bátorítólag azt is hozzátette, hogy a fentiek nyomán a britek, ha akarnák, domináns szerepet játszhatnának az európai közösség védelmi politikájában is.

A varsói találkozón is a jelenlegi állapot tarthatatlanságára jutottak a miniszterek: nehezen védhető, hogy miközben van közös „külügyminiszter”, nem élvezi a tagállamok maradéktalan támogatását – szögezi le kendőzetlenül összefoglalójuk. Különösen groteszk szerintük, hogy hiába Catherine Ashton a kül- és biztonságpolitikai főképviselő, az unió határain kívül elköltött pénzek jelentős részéről nem ő dönt. A külügyminiszterek ezzel szemben olyanokat mernek javasolni, hogy az Európai Külügyi Szolgálat alá kellene rendelni a szomszédságpolitikát, a fejlesztési ügyeket és segélyezési területeket. Csak hogy érzékeljük a kontrasztot: Ashton megválasztásakor, 2009-ben nyílt titok volt, hogy azért került éppen ő a posztra, mert a többség gyengének, „béna kacsának” tartotta.

A varsói deklarációban foglaltak szerint az időről időre napirendre kerülő valódi közös uniós hadsereg vezetőjének is meg kellene tenni Ashtont. A külső határok védelmére pedig „európai határvédelmi egységeket” látnának szívesen a miniszterek, ami persze nagy lépés lenne a jelenlegi, legfeljebb vegyesen járőröző határvédelmi osztagokhoz képest.

De talán még ennél is messzebbre vezetne – és megint csak a briteknek okozna komoly fejfájást –, hogy az egyhangúságot megkövetelő döntésekkel szemben, a jövőben szeretnék a többségi döntéshozatal szerepét erősíteni az uniós külügyekben. Abban ugyanis a tizenegyek megállapításaitól függetlenül viszonylag nagy az egyetértés, hogy a közös külpolitika „lelkét” adó külügyi szolgálat sokba kerül. A jelenlegi takarékoskodó gazdaságpolitikai klímában pedig természetes a követelés, hogy akkor már legalább hatékonyan kell elkölteni ezt a pénzt.

Költői lelkű grófok és nacionalista nemzetvédő politikusok ide vagy oda, közeledünk tehát annak belátásához, hogy vágyhatnak akár a legnagyobb tagállamok is önálló külpolitikára, azoknak a globális politikai befolyásuk vajmi keveset nyom a latban az önmagukban sok százmilliós lakosságú globális hatalmakkal szemben.