A szerző a HVG brüsszeli tudósítója

E sorok szerzője rendes nyári szabadságán több héten át távol tartotta magát a hírfogyasztástól. A napi médiaverkliből kiemelkedve végre madártávlatból is elgondolkodtam azon, merre tart – ha egyáltalán előre jut – kontinensünk. Sem görög dráma, sem brüsszeli budoártitkok, de még a hazai politika finomságai sem vonták el figyelmemet. Még éppen harminc alatt nem túl kecsegtető kép tárult fel előttem, s bizton állítom, sok kortársam osztja meglátásaimat.

Elég, ha a kiábrándító ifjúsági foglalkoztatási mutatókra tekintek, amelyek az elemzői mondás szerint máris „elveszett generációt” jeleznek előre. Akik ugyanis későn vagy nem képzettségük szerint állnak munkába, eleve rosszabb karrierkilátásokkal indulnak. Hasonló a közvélekedés a fiatalok közt: semmi értelme államilag garantált nyugdíjat remélni, amely érv gyakran az “akkor minek fizetek nyugdíjjárulékot?” kérdéssel párosul. Az is általános tapasztalat, hogy egyre kevésbé bízunk a munkáltatóban, illetve állásunk megmaradásában, nem beszélve arról, hogy Európa-szerte gyengülnek – vagy csak mutatóban léteznek – a foglalkoztatotti érdekképviseletek. Eközben recitatíve mormoljuk magunkban, hogy erre van szükség, mert túlsúlyosan lihegve loholunk a globális versenyben. Próbálkozunk globális klímavédelmi programról megállapodni, de arcon röhögik ambícióinkat, nemhogy az energiaintenzív növekedési szakaszukat élő feltörekvő ázsiai és latin-amerikai államok, de atlanti barátaink is.

A kilátásaink ennél is sivárabbak, ha az egyre inkább fizetős és profitalapú oktatásra, vagy a csak vágyálmainkban növekvő kutatás-fejlesztési támogatásokra tekintünk. Miközben ezek politikusaink szerint is a jövő letéteményesei kellene, hogy legyenek, Európa el van maradva az innováció terén, s ezt nem lehet elégszer kimondani. Hol vannak olyan cégeink, mint a Google, a Samsung, az Apple vagy a Tata? Utoljára két évtizede a mobil telefóniát vallhatta magáénak Európa, mint saját globális léptékű, előremutató technológiát. Továbbra sem biztosított, hogy a tudást és a fejlesztéseket a megfelelő linkkel piacképes termékekké formálják az európaiak.

Közhely, hogy a pénzügyi rendszerünk kevesek érdekeit szolgálja a többség helyett, és az egyéni gyarapodást helyezi az általános közjó elé. Éppen ezért egyre inkább politikai pártállástól függetlenül egyetértés van abban is, hogy a globalizáció nyomán a gazdaság a politikai és a társadalmi kérdésekben egyaránt túlzott befolyással bír. Ennek egyik fontos és szimbolikus oka, hogy a világ nagy részén ma is a bruttó hazai össztermékben (GDP) mérik egy ország növekedését, amelyet gyakorlatilag a jólét fogalmával azonosítanak.

Teszik ezt annak ellenére, hogy tudósok évtizedek óta dolgoznak a jólétet komplex módon mérő modelleken, amelyek azonban mindmáig nem váltották le a GDP-t, mint a leginkább elfogadott gyarapodási mérőszámot. Paradox módon a GDP-t kidolgozó Simon Kuznets már az amerikai kongresszusnak küldött 1934-es jelentésében figyelmeztetett arra, hogy a bruttó hazai termék nem alkalmas a jólét mérésére.

Márpedig nem kell lánglelkű baloldalinak vagy a globalizációt ostorozó konzervatívnak lenni ahhoz, hogy arra a következtetésre jussunk: nem vezet jó irányba, hogy mindent felülír a növekedés hajszolása, és ezzel a gazdasági, üzleti szempontok túlzott befolyása.

Hiába használja az ENSZ Fejlesztési Programja közel két évtizede a emberi fejlődés indexét (Human Development Index - HDI), a gazdasági mutatók vezérelte nemzeti politikák marginálisan veszik azt figyelembe. Pedig a HDI, amely a várható élettartamtól az oktatási és írási-olvasási mutatókon keresztül a vásárlóerő paritáson számított GDP-ig számos mutatót figyelembe vesz, jóval komplexebb módon fejezi ki a társadalom és az azt alkotó polgárok jólétét, mint a GDP.

A tudósok és a kutatók munkáiban az utóbbi években egyre nagyobb teret kapnak a sorra felbukkanó jólétmérési mutatók. Ilyeneket egyebek mellett a brit Nemzeti Statisztikai Hivatal, az Oxfam nemzetközi civil szervezet, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési szervezet (OECD) is publikál. Elemzéseiknek a politikai döntések fővonalára gyakorolt hatása azonban Európában is változatlanul marginális, még ha léteznek is hasonló számítások több uniós országban, így például a hollandoknál vagy a franciáknál. A GDP „leváltását” célzó, eddig talán a legnagyobb érdeklődést kiváltó politikai lépést az előző francia elnök, Nicolas Sarkozy tette 2009-ben a Stiglitz–Sen–Fitoussi-jelentés bemutatásának apropóján.

De továbbra sem látszik az áttörés. Pedig a foglalkoztatottsági mutatók, a munkaórák száma és a munkaelégedettség, valamint a másokkal való informális törődés és az önkéntesség mind-mind új szempontot adnak a jólét méréséhez. Szakértők szerint konszenzus van abban is, hogy a jólét részeként a szabadidős tevékenységgel, a sporttal, a kultúrafogyasztással, a nyaralással és a pihenéssel is számolni kell ahhoz, hogy hiteles képet kapjunk arról, mennyire élnek jól és teljes értékűen a polgárok.

Fiatal európaiként éppen ezért magunk és gyermekeink jövője érdekében kell kikövetelnünk a jólét átfogóbb értelmezését. Addig ugyanis marad a mindent felülíró növekedés fétis, melynek negatív eredményeit mindenki láthatja, ha nyitott szemmel tekint körbe Európában.