A szerző közgazdász, újságíró, e blog szerkesztője

Philip, az algériai származású londoni bisztrótulajdonos augusztus elején lemondóan legyintett, amikor arról beszélgettünk, hogy megnőtt-e a forgalma az olimpia alatt. A szurkolóknak és nézőknek a pazar rendezés láttán az lehetett az érzése, hogy a brit gazdaság éppen lendületben van. Ezt nemcsak Philip tapasztalatai, de az adatok sem támasztják alá.

A belvárosban, Mayfairben dolgozó vendéglátós, bár szereti a sportot, saját ügyeit illetően az olimpia alatt lehangolt volt, mert nem jöttek a kliensek. A magyarázat egyszerű: kevesebb, kifejezetten a játékokra érkezett szurkoló tért be hozzá, mint ahányan elmaradtak a rendkívüli esemény miatt. A brit munkaadók ugyanis kérték az alkalmazottakat, hogy az olimpia idején menjenek szabadságra, és ha ezt a szívességet nem is teszik meg, akkor legalább maradjanak otthon, és távmunkában dolgozzanak.

Ennek ellenére London augusztus elején nem ürült ki; az erről közölt hangzatos beszámolók nem fedték a valóságot. A „kihalt” városképről szóló mendemondákból mindössze annyi igaz, hogy a mintegy háromszázezer külföldi látogató és a sokmillió hazai polgár és sportrajongó nem bénította meg a főváros közlekedését. A britek logisztikai szempontból is nagyszerű olimpiát rendeztek, a kilencmilliós metropoliszban alig voltak fennakadások, a tömeg terelése mesterien ment. A létesítményeket közelítendő kerülőséták során hetvenezer, magenta színű ruhába öltözött önkéntes szórakoztatta a szurkolókat.

London az elmúlt évtizedekben a brit átlaghoz képest is óriásit fejlődött – immár a világ ötödik legnagyobb városa, ami a gazdasági teljesítményt illeti. A főváros az olimpia alatt elkápráztatta az odalátogatókat. És persze lehet valamiféle új brit identitáskeresésről elmélkedni; ez talán azért lenne szükséges, mert a sok millió bevándorló immár visszavonhatatlanul a szigetországi miliő részévé vált, jóllehet ezt sokan nem szívesen veszik tudomásul. Miként az Economist írja, a britek, különösen a válságban, nehezen különböztetik meg a patriotizmust a xenofóbiától, de ebben talán segít nekik az olimpia.

A filozofálgatásokat félretéve, az olimpiára érkezett látogató evidens tapasztalata a vérprofi szervezés volt. Ezzel párosult egyfajta érzékenység is, amely, ha nagyon bele akarjuk magyarázni, a brit demokratikus hagyományból táplálkozik. Ennek része volt például a szinte mindenhol akadálymentesített közlekedés és helyszínek, illetve az, hogy a Hyde Parkban több óriáskivetítőn ingyen nézhették a különböző sporteseményeket azok a tízezrek, akik nem tudtak vagy nem akartak legalább 50 fontot vagy jóval többet adni egy jegyért.

Szurkolói szemmel a jegypiac volt a játékok gyenge pontja. A szervezés ebben az esetben, mondhatni, túl profira sikerült: a fizikai jegyvásárlás hiánya és a jegyek másodlagos (fekete) piacának tiltása olyan helyzetet eredményezett, hogy az interneten előre és lényegében „vakon”, a kedvenc csapat játéknapjainak ismerete nélkül kellett megvásárolni a belépőket. Vagyis, megcélzott eseményre vagy csak nagy szerencsével, vagy bennfentes kapcsolatok révén lehetett hozzájutni. Ebben volt egy kis „eszed, nem eszed, nem kapsz mást” szemlélet, de nem kétséges, hogy a szervezők szempontjából ez is a biztonságos és botránymentes lebonyolítást segítette.

És mi lesz most, hogy véget ért a parti? Jön a másnaposság, vagy a siker lendületet ad az új kihívásokhoz? Profitál-e az olimpiából a brit gazdaság vagy a varázslatos tizenhat nap után visszasüllyed a recesszióba?

Az olimpia gazdasági hatásaival kapcsolatban rengeteg számmal dobálóznak az elemzők, ezek közül a legfontosabb, hogy az összes költség – 2005-től kezdve, amikor London elnyerte a rendezés jogát – majdnem az ötszörösére, 2,4 milliárd fontról 11,3 milliárd fontra (mai árfolyamon mintegy 4000 milliárd forintra) emelkedett. A teljes beruházásnak több mint a fele (6,2 milliárd font) valósult meg közvetlen kormányzati forrásból. A gigantikus összeg jelzi, hogy masszív tőkeerő nélkül nincs értelme belefogni ilyen óriásberuházásba (a pekingi olimpia büdzséje még nagyobb, mintegy két és félszerese volt a londoniénak). Attól tartok, hogy Magyarországon és egyetlen másik közép-európai országban sincs, és belátható időn belül nem is lesz elegendő erőforrás az olimpia megrendezéséhez.

A brit GDP 0,7 százalékára jutó összes költséggel szemben állnak az azonnali bevételek, de a megtérülés, úgy általában véve, csak hosszabb távon értelmezhető. Amit már most lehet tudni: a jegyárbevételből 500 millió font folyt be. Számítások szerint az olimpia az összes közvetett hatásával együtt a harmadik negyedévben 0,3–0,4 százalékponttal növeli meg a brit GDP-t, átmenetileg (?) kihúzva a gazdaságot a válság második recessziós hullámvölgyéből.

Az olimpia keynes-i típusú – válságban gyakran alkalmazott – beruházás-élénkítésnek is felfogható. A rossz bőrben lévő brit gazdaság így kaphat lendületet. A reálgazdaságot megtámogatandó, az angol központi bank, a Bank of England már korábban lazított a monetáris feltételeken, és bevetette a pénzteremtés fegyverét. Erre csak azért volt módja, mert Nagy-Britanniát, mivel nem tagja az euróövezetnek, nem korlátozza a közös pénzpolitika szabályrendszere. A brit monetáris politika egyelőre sokkal inkább az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed lépéseire hasonlít, mint az Európai Központi Bank intézkedéseire. Mindemellett a brit gazdaságpolitika teljesítménye rosszabb, mint az amerikaié: az elmúlt öt évben a szigetország gazdasága összesen 4 százalékot zsugorodott, miközben az amerikai kibocsátás ismét meghaladja a 2007-es szintet.

Az olimpia sem csodaszer. Ideig-óráig doppingolja a gazdasági teljesítményt, de hosszabb távon a makrogazdaságra gyakorolt hatása megszűnik. Ezt fájdalmasan mutatja a 2004-es olimpiát rendező Görögország esete. Így jobb, ha a londoni olimpiára sem a brit és az európai recesszió elleni eszközként tekintünk. A gazdasági kilábalást más, kevésbé látványos, a lakosságtól sokszor áldozatot követelő módon kell elérni.

A káprázatos londoni olimpia viszont sokáig emlékezetes marad, még akkor is, ha esetleg nem változtatja meg a brit viszonyokat. Nem is ez volt a célja.