A szerző publicista, a brüsszeli Magyar Intézet volt igazgatója

Száz nappal az elnökválasztás után a világ még mindig azt kérdezi, hogy ki is és milyen is az új francia elnök. Elődje esetében ilyesmi egy pillanatra sem merült fel problémaként.

Nicolas Sarkozy elnökségét az első perctől kezdve a tekintélyesség, valamint a narcisztikus és túlmozgásos VIP ellentmondása uralta. Ennek a kezdetnek az emléke (az elegáns Fouquet’s étteremben a választási győzelem után elfogyasztott fényűző vacsorával; a topmodell-énekes Carla Brunival, aki később a felesége lett; a milliárdos barátokkal és az állandó szereplésekkel) rögzült a franciákban, és végül ez lett a jobboldali elnök veszte. Francois Hollande mindennek éppen az ellenkezőjét keresi. Ő a „normalitást”, a hétköznapi ember pózát szeretné összeegyeztetni a francia elnöki pozíció szinte uralkodói felhangjaival, történetével és tényleges súlyával. A két szerep ellentmondása azonban ebben az esetben is fennáll, és száz nap után éreztetni kezdi a hatását.

Természetesen nem csak a személyes szerep értelmezésében mutatkozó különbségekről van szó. Az európai szociáldemokraták, köztük a francia szocialisták, régóta nem találják azt a hangütést és programot, amelyik a hagyományos szocialista értékekre épít, s közben hihető választ ad a mai társadalom és gazdaság bajaira. A Tony Blair által követett modern piacgazdasági modell, amely az állami újraelosztás és a lemaradók szociális támogatása helyett az induló versenyesélyek kiegyenlítését tűzte célul, egy fellendülő időszak forrásaira és optimizmusára alapozott. Mára mindennek régen vége. Nincsenek szabad források, nincs kiegyenlítés, hanem kényszerű megszorítások és szétszakadó társadalom, gazdagok és reménytelenül lemaradók vannak. Ebben a helyzetben a francia szocialisták a rendelkezésükre álló baloldali populizmusok közül tulajdonképpen a legártatlanabbat választották. Olyan elnökjelöltet állítottak Hollande személyében, aki a kampány során összefogást hirdetett („rassemblement”), és saját személyét „mutatta fel zászlóként”: nézzétek, egy vagyok közületek, egy „hétköznapi” ember („normalité”). Mi majd értjük egymást, mindent mindenkivel megbeszélhetünk és egyeztethetünk („concertation”), mert az érdekeink végső soron úgyis ugyanazok.

A szocialisták kiinduló ideológiai bizonytalanságai és a konzisztens program hiánya egyelőre a passzivitásban érezteti hatását. A szocialista elnök és kormány tevékenységét mégis fémjelzik egyes mozzanatok. Ilyen volt Hollande július 14-i televíziós interjúja, amelyben az egyik legnagyobb és legpatinásabb francia nagyvállalat, a PSA Peugeot-Citroen tulajdonosait és vezetőit „hazugsággal” vádolta és egyéb kemény szavakkal illette, amiért azok nem sokkal előtte bejelentették 8000 franciaországi alkalmazott kényszerű elbocsátását. A kapitalizmus csúcsai elleni támadást néhány nap múlva Arnaud Montebourg, a gazdaság megújításáért felelős miniszter csak még tovább folytatta, amire Thierry Peugeot, a vállalat felügyelőbizottságának elnöke és a Peugeot-család képviselője önérzetesen és méltatlankodva válaszolt. Később Hollande és Montebourg is enyhítettek a hangnemen, de az eset jól mutatta a „rassemblement” és a „concertation” korlátait. Hasonló, bár ideológiai szempontból némileg fordított történet volt néhány romatábor hatósági úton történő felszámolása és 240 roma hazatoloncolása Romániába. A szocialisták baloldala azonnal Sarkozy romapolitikájának folytatásával vádolta Manuel Valls belügyminisztert. Eközben persze ugyanez a miniszter a külföldiek letelepedését korlátozó feltételek enyhítését célzó elképzelésekkel borzolja a jobboldal idegeit. Az UMP, a volt elnök pártja idegesen reagált a tervek hallatán, mondván, hogy az ilyesmivel a kormány csak a szélsőjobboldali Le Penék amúgy is dagadó vitorlájába tereli a szelet. S megemlíthető még a francia tőke külföldre távozásának kérdése is, amely a választási kampány egyik fontos témája volt. Most egy konkrét eset ezen a téren is felszínre hozta az elvek és a realitások konfliktusát. Montebourg miniszter szavakban határozottan nekitámadott egy telefonos szolgáltatásnak, amelyik az alacsonyabb költségek miatt Marokkóba költözött. Hollande viszont, ugyanennek kapcsán kijelentette, hogy „nem szeretnék protekcionista kampányba kezdeni”.

Ezek egyelőre csak szórványos jelek, amelyek a politikai irányvonal megtalálásának nehézségeire utalnak. Ha mégis volt ennek a kezdeti három hónapnak konzekvens vezérfonala, azt az előző öt év örökségének lebontása (a jobboldali sajtó nyelvezete szerint: lefejtés, „détricotage”) jelenti. Már a külföldiek letelepedését könnyítő törvénytervezet is Sarkozyék februárban törvényerőre emelt, szigorítást célzó döntését semlegesíti. S ugyanezt teszik a jövő évi költségvetéshez kapcsolódó új törvények és törvényjavaslatok: a túlórák megadóztatásának újbóli bevezetése, a 75 százalékos személyijövedelemadó-plafon, s az előző kormány adócsökkentési politikáját visszafordító, megemelt vagyon-, kamat- és örökösödési adó. Mindeközben Hollande azt is elérte, hogy a június végi európai uniós egyezménynek az állami költségvetés eladósodását korlátozó pontját, az „aranyszabályt” a francia parlament remélhetőleg elfogadja majd, de azt semmiképpen nem fogják beiktatni az alkotmányba. Az elnök ezzel is a mozgásteret akarja növelni, szemben elődje önfegyelmező, szigorító politikájával.

A Sarkozy-ellenesség mint vezérmotívum, és a „normalitás” attitűdje érdekes módon nem is a határokon belül, hanem a nemzetközi politikában merítette ki először a tartalékait. Franciaország súlya az európai politikában a legutóbbi hónapokban érezhetően csökkent, s Hollande karaktere valamelyest elhalványul Mario Monti és Mariano Rajoy mögött. De az igazi próbakövet az arab világ, konkrétan a szíriai konfliktus jelenti. Sarkozy fokozott és sokat vitatott aktivitásával összehasonlítva az új elnök és kormányának teljes passzivitása tűnik ki. Francois Fillon korábbi jobboldali miniszterelnök egy cikkben (Bátorság, Elnök úr!, Le Figaro, augusztus 13.) éppen ezt a térvesztést veti az elnök szemére. Arra figyelmeztet, hogy a polgárháborús konfliktus kedvező megoldását nem a diplomácia hagyományos szintjein kell keresni, hanem az orosz és a kínai elnökkel való személyes csúcstalálkozók útján lehet csak elérni. Fillon cikke tehát, konkrét témáján túlmutatva, a „hétköznapi” elnök szerepének közvetett kritikája. Érzékelteti, hogy a francia elnök, Franciaország súlyánál és az ország intézményi struktúrájánál fogva, nem „hétköznapi” ember, nem delegálhatja az irányítás feladatát a mindenkori miniszterelnökhöz, a világ vezetői között van a helye a politikában.

Hollande elnökségéből eltelt azt első száz nap. Ennek nagy része nyár volt. A franciák egyelőre türelemmel várakoznak, bár az elnök népszerűsége csökkent, augusztus közepén a megkérdezettek 54 százaléka elégedetlen volt eddigi teljesítményével. Ráadásul a második negyedév adatai a francia gazdaság stagnálását mutatják, amihez Hollande elnökségének természetesen még nincs köze, de hangulatrontó következményei alapvetően őt sújtják. Ettől kezdve már nem elég megmondania, hogy mit rontott el Sárközy, hanem konkrét és hatékony döntéseket kell felmutatnia.