A szerző közgazdász, az MTA kutatója

Baj van Dél-Európával. Görögország lényegében csődbe jutott: hiába az újabb és újabb megszorítások, hiába az újabb és újabb mentőcsomagok – a görög gazdaság talpra állása még középtávon is halvány remény csupán. Aztán ott a félelem: sikerül-e összeomlás nélkül megúsznia a mostani válságot az euróövezet nagy országai közé tartozó két mediterrán tagállamnak, Olaszországnak, illetve Spanyolországnak?

Az olasz bruttó államadósság az elmúlt évtizedben folyamatosan meghaladta a GDP 100 százalékát, a leszorítására tett kísérletek sikertelennek bizonyultak, sőt mértéke a válság idején tovább duzzadt, és tavaly nyárra már a nemzeti össztermék 120 százalékára nőtt. Spanyolország pedig, amely hosszú időn keresztül példásan fegyelmezett államháztartási politikát folytatott, a válság óta szinte tragikus fejleményekkel szembesül munkaerőpiacán: a 23 százalékos munkanélküliségi ráta mellett különösen aggasztó, hogy idén januárban már a 25 év alatti fiatalok kereken fele volt állástalan.
És akkor még nem beszéltünk Portugáliáról – amely szigorú földrajzi értelemben ugyancsak atlanti partvidékkel rendelkezik, történeti-kulturális okokból ugyanakkor szintén az Európai Unió mediterrán országai közé szoktuk sorolni. A luzitán gazdaság fejlettsége az elmúlt évtizedben egy jottányit sem közeledett az uniós átlaghoz: az egy főre jutó GDP-t tekintve 2000-ben az EU mai 27 országa átlagának 81 százalékát érte el, tíz évvel később pedig kereken 80 százalékán állt. Ráadásul Portugália jelenleg is IMF–EU-mentőcsomag mellett, újabb recesszióba süllyedve vegetál, és az ország kilátásait egyre pesszimistábbnak látják a nemzetközi pénzpiacok: a 10 éves portugál állampapírok hozama idén január végére közel 14 százalékra nőtt, ami már középtávon sem finanszírozható.
Népességi arányukat tekintve a négy ország (pontosabban a két mediterrán szigetországot, Ciprust és Máltát is idevéve hat ország) súlya cseppet sem elhanyagolható az unióban. Közel 130 milliós lakosságuk az EU népességének 26 százalékát, az euróövezetének pedig majdnem 40 százalékát reprezentálja. Nem kérdéses tehát, hogy a mediterrán Európa stabilizációja az európai gazdaság harmonikus növekedése és a közös valuta túlélése szempontjából is kulcsfontosságú – még akkor is, ha a déliek gazdasági súlya elmarad népességi arányuktól.
A mentőcsomagok finanszírozását álló, valamint külső versenyképességüknek és jó megtakarítási pozíciójuknak köszönhetően az euró értékállóságát garantáló északnyugat-európai államok (köztük mindenekelőtt Németország) önző érdeke is tehát a mediterrán országok tartós kimentése. A megfelelő terápiához azonban helyes diagnózis kellene – ezt azonban eddig nem sikerült meggyőzően prezentálni. Olyan érzésünk lehet, mintha az európai döntéshozók egyelőre a mélyebben megbúvó okok helyett csupán a tüneteket próbálnák meg kezelni.
Nem kívánom persze kétségbe vonni a makrogazdasági egyensúlyhiányok új indikátorai mögötti szakértői munkát és az azok alapján majdan megindítandó eljárások (Macroeconomic Imbalance Procedure, MIP) megalapozottságát. Érzékelhető a jövőbeni krízishelyzetek megelőzésének szándéka. Az államadósság mellett többek között a magánszektor eladósodását, az ingatlanárak, a bérköltségek, az export-versenyképesség alakulását és a külső finanszírozási függést is tartalmazó mutatószámrendszer a korábban megfigyelt egyensúlyi mutatóknál lényegesen jobban tájékoztat arról, hogy a különböző európai gazdaságok fejlődése mennyire van harmonikus, fenntartható pályán. Ráadásul az egészen a legutóbbi időkig lazán értelmezett és csekély szankcionálási lehetőséggel alátámasztott „túlzottdeficit-eljáráshoz” képest a „túlzott egyensúlytalansági eljárás” (Excessive Imbalance Procedure, EIP) során a megfelelő kiigazító intézkedéseket elmulasztó euróövezeti tagállamok rövid időn belül szigorú szankciókkal szembesülnek. Nem kétséges: ez a szabályrendszer elsősorban már nem a különféle hátterű európai politikusok alkujából született, hanem inkább a zömmel protestáns észak-európai habitusú technokraták elvárásait testesíti meg.
Mai ismereteink fényében azonban nehéz elképzelni, hogy az euróövezet déli tagállamainak gazdasági-társadalmi szereplői ehhez tartósan alkalmazkodni tudjanak, hiszen ez többek között az inflációs várakozások, az árazási magatartás és a béralku folyamatának alapvető megváltozását, lényegében a politikai gyakorlatok mellett az uralkodó társadalmi-gazdasági normák, köztük a bizalmi viszonyok átalakulását is feltételezi.
Lehet, hogy az új szabályrendszer annak közvetett kifejeződése, hogy az északiak már lemondtak arról, hogy a közös valutaövezetbe a mediterrán Európa is beletartozzon? Ez európai állampolgárként igencsak elszomorítana. Amint az amerikaiak többségének identitásában vitathatatlan a déli szövetségi államok turisztikai és gasztronómiai kultúrájával történő azonosulás, úgy ez vélhetően Európában sincs másként. A mediterrán Európa megmentése persze nem múlhat csupán az északiak jóindulatán; a siker reményéhez a dél-európai államok változása is elengedhetetlen. Ez vélhetően csak lassan, fokozatosan mehet végbe – a változást ez esetben is a közoktatásban célszerű elkezdeni. Még akkor is, ha ez alapvetően nem része a közös európai politikáknak.