(A szerző a Nézőpont intézet elemzője.)

Soros György nemrég a Handelsblattban közölt véleménycikkével ejtette szerét a német válságkezelő gazdaságpolitika immár menetrendszerű szapulásának. A magyar származású nagybefektető a közös eurókötvények minél gyorsabb bevezetését sürgette, illetve az ezzel kapcsolatos német tétovázást kárhoztatta. Néhány napja pedig hasonló stílusú írást jelentetett meg Gordon Brown volt munkáspárti brit kormányfő, aki szintén a németek válságban játszott negatív szerepének ecsetelésével keltett hangulatot.

Nem véletlenül állította Soros írása középpontjába az eurókötvény kérdését. A téma meghatározóvá vált az utóbbi hetekben az euróövezeti hitelválsággal kapcsolatos kommunikációban, és éles vitákat gerjesztett mind az uniós tagállamok között, mind pedig a kérdésben kulcsszerepet játszó Németországon belül.

Az eurókötvény mellett, illetve ellenében általában felhozott érvek viszonylag egyszerűn
rekonstruálhatók. Az ötlet pártfogói szerint az eurókötvény azáltal, hogy rajta keresztül a teljes monetáris unió, így a jó besorolású tagállamok is garanciát vállalnak egy-egy felvett kölcsönért, jelentősen mérsékelni tudná a csőd szélére jutott országok kamatterheit. Az eurókötvény mellett kardoskodó közgazdászok szerint ez az egyetlen módja annak, hogy elkerüljék a monetáris unió összeomlását. Ellenkező esetben ugyanis az írekre, görögökre vagy portugálokra kényszerített takarékossági politika az amúgyis gyenge konjunktúra teljes megfojtásához vezetne, aminek az európai exporttól erősen függő Németország is súlyos kárát látná.

Az eurókötvénnyel szemben ugyanakkor alapvetően két ellenvetést szoktak felhozni. Az egyik szerint a jó hitelminősítői besorolással rendelkező, fegyelmezett fiskális politikát folytató északi tagállamok számára indokolatlan plusz terhet jelentene, hogy a közös eurókötvény után magasabb kamatot kellene fizetniük, mint a saját papírjaik után. A müncheni Ifo gazdaságkutató intézet számításai szerint például ez Németország esetében évi 47 milliárd euróval nagyobb kamatkiadást jelentene a költségvetés számára.

A másik gyakran elhangzó ellenérv szerint pedig az eurókötvény káros hatással lenne a túlköltekezésre hajlamos tagállamok fiskális fegyelmére, miután a kedvezőbb hitelfelvételi lehetőségeknek köszönhetően megszűnne az a kényszerítő erő, amit az államcsőd közvetlen fenyegetése jelent.

Az eurókötvény támogatói az első kifogás ellenében általában azzal érvelnek, hogy az új értékpapírok iránt várhatóan igen nagy lesz a kereslet, ami mérsékelni fogja a kamatszintet. E felfogás szerint a Németország és más északi tagállamok extra kamatköltségeiről szóló számítások azért tévesek, mert statikusan a jelenlegi tagállami kamatszintekből indulnak ki, és nem veszik figyelembe az eurókötvény iránti piaci kereslet hatását.

A fiskális fegyelem lazulásától, illetve a közös uniós pénzügyi felelősségtől való félelmekre reagálva pedig Jacques Delpla, a francia kormányfő gazdasági tanácsadó testületének (Conseil d'Analyse Économique) tagja, illetve a brüsszeli Bruegel kutatóintézet szakembere, Jakob von Weizsäcker kidolgozta a „Kék Kötvény” (Blue Bonds) modellt. Eszerint az euróövezet csak az illető tagállam GDP-jének 60 százalékáig vállalna kezességet az adósságokért, és erre a hányadra vonatkozóan bocsátanák ki a Kék Kötvényeket. A 60 százalékon felüli rész finanszírozását ugyanakkor az úgynevezett Piros Kötvények segítségével oldanák meg, amelyekért már kizárólag az egyes tagállamok vállalnák a pénzügyi felelősséget. Egy ilyen modell bevezetése kapcsán fennáll azonban
annak a veszélye, hogy az eladósodott tagállamok mindent megtesznek majd a 60 százalékos küszöb emeléséért.

Végezetül az eurókötvény pártján állók részéről egyre gyakrabban hallható érv az is, hogy az uniós pénzügyi mentőalap (EFSF) a tagállamok közös garanciavállalása folytán de facto már most is eurókötvényként működik, azok nélkül az egyértelmű és átlátható intézményi keretek nélkül, amelyek az euróövezet közös kötvényének bevezetésével együtt járnának.
A német kormányzat hivatalosan ugyan még elveti az eurókötvény ötletét, de Angela Merkel kancellár és Wolfgang Schäuble pénzügyminiszter kommunikációja igen óvatos e téren. Merkel valószínűleg kész lenne akár még a koalíciós partner liberálisok (FDP) valóban határozott elutasítását is figyelmen kívül hagyva engedni a kérdésben, ha az euróövezet összeomlásának veszélye kézzelfogható fenyegetéssé válna. Schäuble pedig egy a mostaninál sokkal mélyebb gazdasági-pénzügyi integrációért cserébe jó eséllyel beleegyezne az eurókötvény bevezetésébe.

A Soros és mások által is nehézkesnek és rövidlátónak kikiáltott berlini kabinet bólintása azonban korántsem lenne garancia arra, hogy az eurókötvény valóban létre is jön. Mindjárt felmerül például a kérdés, hogy a többi erős hitelpiaci pozícióval rendelkező euróövezeti állam is beleegyezne-e. Jan Kees de Jager holland pénzügyminiszter például egy nemrég adott lapinterjúban kifejezetten arra szólította fel a német kormányt, hogy jottányit se engedjen az eurókötvény kérdésében.

Abban az esetben pedig, ha mindezek ellenére is sikerül rávenni az összes tagállamot a változtatásra, súlyos jogi problémákat kellene megoldani. Mivel a Lisszaboni Szerződés 125. cikke kifejezetten tiltja, hogy az EU vagy egy tagállam kezességet vállaljon egy másik tagállam kötelezettségeiért, az eurókötvény rendszerének bevezetéséhez módosítani kellene a dokumentumot. Az eddigi tapasztalatok alapján arra lehet számítani, hogy a tagállamok közötti megállapodás létrejötte akár évekig is eltarthat, ráadásul még ezután is bizonytalan marad, hogy minden országban ratifikálják-e az egyezséget.

Németországban ráadásul egy a Lisszaboni Szerződéssel kapcsolatos alkotmánybírósági határozat megtiltja, hogy a költségvetés felett gyakorolt nemzeti ellenőrzést akár csak részlegesen is átruházzák egy uniós intézményre, és ezen csak az Alaptörvény módosításával lehetne változtatni. A német alaptörvény módosítása a 146. cikk értelmében népszavazással lehetséges, és igen kétséges, hogy meg lehetne-e nyerni az ügyhöz a polgárok többségének támogatását.

A szemmel láthatólag komoly akadályok ismeretében felmerül a kérdés, hogy az olyan, valószínűleg igen jól tájékozott nagybefektetők, mint például Soros, miért tüntetik fel egyedüli üdvözítő megoldásként az eurókötvény bevezetését. Követelésük mantraszerű ismétlése következtében nagyon sok, kevésbé önállóan gondolkodó befektetőben keltik azt a képzetet, hogy valóban ez a kitörés egyedüli útja. A megvalósulás elmaradásával pedig mindezen csordaszellemben cselekvő piaci szereplők egyre elégedetlenebbek és idegesebbek lesznek, növelve ezzel az újabb és újabb pánikreakciók esélyét.

Soros válságtanácsai kapcsán pedig érdemes még arra is emlékeztetni, hogy 2009 őszén szintén a német merevséget kárhoztatva sokkal nagyobb mértékű állami élénkítéseket sürgetett az EU tagállamaiban, akár az eladósodás árán is. Többen feltették akkor azt a mára igencsak jogossá vált kérdést, hogy mi történik, ha a Soros és mások által javasolt úton továbbhaladva óriásira nő az eladósodottság mértéke, de mégsem bontakozik ki a várt konjunktúra. Hát most éppen ezen gondolkodnak sok európai fővárosban…