A szerző a Mandiner főszerkesztő-helyettese, külpolitikai újságíró

Kopásnak indult a szomszéd zöldje: Szlovéniából, az egykori makulátlan posztkommunista mintaállamból, a mini Ausztriából, szerény jólétben élő délnyugati szomszédunkból az EU új problémaforrása lehet. A mintaországból bóvliország lett, miután a Moody’s hitelminősítő április 30-án befektetésre nem ajánlott kategóriába sorolta a szlovén államkötvényeket.

Az uniós újságírás kedvelt sportja az újabb és újabb fekete bárány tagállamok kipécézése – már most is vannak, akik az uniós „latorállamok” PIIGS (Portugal, Italy, Ireland, Greece, Spain – Portugália, Olaszország, Írország, Görögország, Spanyolország) betűszavához adnának hozzá még egy „S”-t. De zsurnaliszta túlzások nélkül is igaz: valami tényleg bűzlik Szlovéniában. De hol ment félre a mintaállam szekere?

Huszonkét év telt azóta, hogy az 1991. júliusi hétvégi háborúban, 63 halott árán, Szlovénia kivívta függetlenségét az összeomló Jugoszláviában. A már előtte is a délszláv állam motorjának számító Szlovénia szárnyalni kezdett, másfél évtized töretlen fejlődés jellemezte az országot. 2004-ben egyszerre lett az Európai Unió és a NATO tagja, három évre rá pedig már az eurózónához csatlakozott, elsőként a posztkommunista országok közül. A globális mércével mérve tenyérnyi területen fekvő, az Alpoktól az Adriáig, a Dunántúltól Észak-Itáliáig érő kis ország a felszínen fényes jövőről szóló álmokat dédelgethetett.

A mélyben azonban olyan alig változó struktúrák maradtak meg, amelyek rugalmatlanságukkal és folyamatos elkorhadásukkal magukban hordozták azt a veszélyt, hogy válság esetén összeomolhatnak. A szocialista időszakban sikeres Szlovéniában a függetlenség elnyerése, a demokrácia kiépítése és a nemzetközi gazdasági, politikai életbe való becsatlakozás után is erős hagyománya maradt az állami tulajdonlásnak és az etatista megoldásoknak. Mivel az átmenet éveiben kiváló adottságokkal indultak, nem volt szükség gazdasági és társadalmi sokkterápiára, ehelyett a fokozatosságot választották. A kényelmesebbnek tűnő megoldásnak azonban ára volt: most kell ugyanazokkal a jelenségekkel szembenézniük, amelyekkel kevésbé szerencsés kelet-európai sorstársaiknak kellett a kilencvenes évek folyamán.

A kétezres évek közepén Szlovénia sem maradt ki a hitelezésre épülő gazdasági boomból (különösen az építőipar fújta nagyra a buborékot), aztán 2008-tól jött a feketeleves: 2009-ben 7,9 százalékkal csökkent a GDP, és azóta is nagyrészt recesszió jellemzi az országot. És ezek voltak azok az évek is, amikor a szlovén politikai elit egyre felelőtlenebbül kezdett sáfárkodni hazája meglévő jó adottságaival. A 2009-ben még mindössze 22 százalékos GDP-arányos államadósság 2012-re 54 százalékra hízott (!); a 2008-ban még 0 százalékos költségvetési hiány pedig az elmúlt években többször is 6 százalékossá nőtt – immár az eurózónában.

Mindebben nagy felelőssége van a 2008 és 2012 között Szlovéniát kormányzó Borut Pahornak: a reformkommunista ifjúból szocdem reformerré vált, aktív maratoni futó, lotyaszájú kijelentéseiről is ismert Pahor regnálása alatt elszálltak az ország pénzügyei. Bukása után, az előrehozott választásokon Zoran Janković üzletember-politikus új pártja (a Pozitív Szlovénia) győzött, de nem tudott többségi koalíciót alkotni. Így Janez Janša, a szlovén jobboldal tapasztalt politikusa tudott végül kormányt alakítani négy kispárt ingatag koalíciójából. A konzervatív-jobboldali-liberális-nyugdíjaspárti négyesfogatnak nagy volumenű reformokat kellett volna véghezvinnie a mélyülő válság megoldására. Janša egy alkalommal úgy fogalmazott „Ha tovább növekszik az adósságunk, görög szcenárióval fogunk szembesülni, és ennek a nemzedéknek kell majd megfizetnie azok hülyeségét, akik halogatták a döntéseket”.

A válságon azonban nem sikerült úrrá lenni: a négy kormányzó párt egyre inkább felőrlődött a reformok és megszorítások követelménye, valamint a társadalmi, állami és gazdasági érdekcsoportok ellenállása között. 2012 novembere óta tömegtüntetések egész sora rázta meg a korábban békés országot: Maribortól Koperig az utcára vonultak az emberek, hogy tüntessenek a megszorítások és a korrupcióval vádolt politikai elit ellen. Egy tízezres ljubljanai tüntetés könnygázzal és vízágyúval zárult, több tucat ember sérült meg vagy került őrizetbe. A szorult helyzetbe kerülő Janša időközben ideológiai háborúba kezdett, a reformok megakadása miatt a balos-posztkommunista hálózatokat vádolva. 2013 januárjában aztán őt vádolták meg: a szlovén Korrupció-megelőzési Bizottság korrupciós vádakkal illette őt. Janša ebben is balos összeesküvést látott, majd kemény adok-kapokba keveredett az egyre kritikusabb koalíciós társakkal. Utóbbiak végül megvonták tőle a bizalmat, így kormánya elbukott.

Janša helyére idén február végén Alenka Bratušeket választották kormányfőnek: Szlovénia első miniszterelnök-asszonya Zoran Janković Pozitív Szlovénia pártjából érkezett – miután magát Jankovićot is korrupcióval vádolta meg a Janšát kibuktató bizottság. A kormányt alakító Bratušeket korrektnek nehezen nevezhető módon kritizálta a bukott Janša pártja: „kormánya nem fog tovább tartani, mint a szoknyája hossza”. A szlovén politikai elitet és társadalmat megrengető elmúlt két év után a nagypolitikai újoncként mély vízbe dobott Alenka Bratušek tiszta lapokkal játszik, de mi mást is tehetne: a legkeményebb ortodox módszerekkel próbálja helyretenni a költségvetést és a gazdaságpolitikát. Két százalékpontos áfaemelést, vagyonadót, tizenöt állami nagyvállalat (a reptértől a nemzeti légitársaságon és állami bankon keresztül a telekomcégig) privatizációját készítik elő. A bankszektort megtisztítanák a menthetetlen kintlévőségektől. Ha mindez nem lenne elég, a bérekre és a jövedelmekre még egy 0,5–5,0 százalékos krízisadót is kivetnének – lebegtette meg Bratušek. Május közepén a kormány és a szakszervezetek előzetes megállapodást kötöttek a közszféra dolgozóinak 4,8 százalékos bércsökkentéséről.

A szlovén kormányzat mindenáron el akarja kerülni az EU/IMF szorító ölelését, és igyekszik önerőből megtenni minden szükséges lépést – leépítve az államot, felbontva a hagyományos etatista közmegegyezéseket. Bratušeknek most még jár a türelmi idő: belföldön és külföldön is árgus szemekkel lesik, mennyit tud megvalósítani drasztikus reformjaiból.

A sors iróniája, hogy az erős államra, korlátozott privatizációra, a politikai-közigazgatási és gazdasági elit összefonódására épülő szlovén modell két évtizedet kibírt a kelet-európai átalakulásokra különösen jellemző neoliberalizmus korszakában; és akkor látszik becsődölni, amikor egyre többfelé az erős állam iránti igény növekszik újra. A szlovén modell tanulsága, hogy működőképes államra szükség van, de az állam nem megoldás mindenre. Ha az állam nem képes folyamatosan alkalmazkodni a megváltozó körülményekhez, ha az államot menedzselik félre, az erősnek hitt állammal is ott tarthatunk végül, ahol a part szakad.