A szerző közgazdász, újságíró, e blog szerkesztője

Mindenki fellélegezhet. A június 17-i görög választási eredmények nyomán szusszanhat egyet a válság minden szereplője. No, nem azért, mintha közelebb kerültünk volna a tartós és mély görög és eurókrízis megoldásához, hanem azért, mert a teljes gazdasági-pénzügyi összeomlás – szebb nevén: ellenőrizetlen csőd – veszélye most elhárult. Gyors megoldás amúgy sincs, a gyors katasztrófa viszont bekövetkezhetett volna.

Vannak persze, akik a választás előtt úgy vélték: nemcsak elkerülhetetlen, de kívánatos is, hogy Athén kilépjen az euróövezetből. Hellén politikusoktól az egyszerű elemzőkön keresztül a Nobel-díjas tudósokig sokan és sokszor állították az elmúlt hónapokban, hogy Görögország számára nem is lenne olyan nagy baj, ha elhagyná az eurózónát, sőt. Szerintük a „grexit” nyomán nem lenne szükség további népnyúzó megszorításra, és a valuta drasztikus leértékelődése következtében a versenyképességét is visszanyerhetné Görögország. 

Furcsa, hogy a népszerűséghajhász politikusok mellett a tudáselit néhány jeles képviselője is a kívánatos forgatókönyvek közé sorolta ezt a szcenáriót. De a görög nép nem így döntött, és a markánsan Európa-párti erőket juttatta parlamenti többséghez. Hogy e bölcsességhez mi kellett, azt nehéz kibogozni (talán még a futballválogatott sikere is hozzájárult ehhez), de tény, hogy a görögök relatív többsége vasárnap elvetette a radikális megoldást.

Mindenki fellélegezhet. Még az EU-párti jobbközép Új Demokrácia párt után a második helyen végzett, europesszimista és erősen balos Sziriza is, mert az utóbbinak így legalább nem kell kipróbálnia megvalósíthatatlan programját a gyakorlatban. Ha megnyerték volna a választást és tényleg elutasították volna a második hitelegyezményt az EU-val és az IMF-fel, csődbe menne Görögország, ennek következtében pedig a görög pénzeszközök és vagyontárgyak szakértői becslések szerint több mint ötven százalékkal értékelődnének le. Egy frissen megválasztott kormánynak nem túl szívet melengető ezzel szembesülnie, a politikai destabilizációról nem beszélve. 

Ha a választások után most a Sziriza alakíthatott volna kormányt, a józan ész és a reálpolitika még ebben az esetben is abba az irányba kellett volna hogy terelje a radikális baloldali pártot és lánglelkű vezetőjét, hogy a szerződés felmondása helyett annak csupán óvatos módosítását kívánja elérni a hitelezőknél. A görögök túlnyomó többsége, bő háromnegyede egyébként a közös pénz pártján áll, és ennél még többen vannak, akik szerint nincs alternatívája az EU-tagságnak. Ezek a beszédes adatok valahogy hiányoznak az euroszkeptikus eszmefuttatásokból. A Sziriza mint az olcsó népszerűség rabja nem is az euróövezetből való kiválást, hanem „csak” a hitelmegállapodás elutasítását tűzte zászlajára. Ez is éppen elég galibát okozott volna.

Fellélegezhetnek azok a Nobel-díjas amerikai tudósok (Krugman, Stiglitz és mások) is, akik szerint a „grexit” nemcsak a valutazónából, de a válságból is kiutat jelentene. Más ezt elméleti síkon mondani/írni, és más látni a következményeket. Teoretikusan e tudósoknak persze igazuk van, mert az euróövezetben okkal érzékelnek konstrukciós hibát. Válságkörülmények között a közös monetáris és az önálló fiskális politika nem kezeli, inkább növeli a bajt. Az eurózóna nem optimális valutaövezet, ez nyilvánvaló igazság. Még abban is lehet igazság, hogy az EU sokáig úgy kezelte a válságot, mintha nem akarna tudomást venni a „centrum” és a „periféria” közötti növekvő és ordító fejlettségbeli különbségről. A görög euró kivezetését pártoló elemzők „csak” egy dolgot hagynak ki a számításból: hogy az euróövezet már létezik – a maga nem optimális módján. Miként Soros György mondta nemrégiben: "az euró egy omlett". Tehát ne tegyünk úgy, mintha az lenne a tét, hogy hány tojásból, és mennyire átsütött rántottát készítünk. Az omlett, úgy ahogy, már jó ideje előállt.

Valahogy így van ez a görög euróval is. Ha újra bevezetnék a drachmát, akkor a pénznyomtatás technikai problémái mellett azonnali bankpánik, csődök sora és gazdasági összeomlás köszöntene Hellászra. A görög euró kivezetése több kárral, mint haszonnal járna. (Arról nem beszélve, hogy a hitelező országok bankrendszere is "megfertőződne", a GDP ott is visszaesne.) A sokszor fetisizált leértékelés sem hozna sokat a konyhára: a görög export részaránya kicsi, az olcsósága miatt az országot vonzó célpontnak látó turistákat pedig elijesztené a káosz. Vajon megéri-e mindent felforgatni az unióellenes szuverenitásért cserébe? Másképpen: a lassú és fájdalmas kilábalás vagy a gyors összeomlás a kisebbik rossz?

Az egységes Európa pártolói (az uniós intézmények, a német kormány, és mások) szerint nyilván az előbbi utat kell választani. És ők is fellélegezhetnek. Az euróválság örvén Európa talán egységesebbé válhat. Az alku – ami mostanában formálódik – valahogy így szólhat: a centrumországok, elsősorban Németország további terheket vesznek le a déliek válláról, cserébe viszont a déliek nem adják fel a költségvetési fegyelmet. Görögország ügyében máris látszik, hogy puhul a német és az uniós álláspont. Így kezelhető lehet az adósságválság, és egyben maradhat az euróövezet. Ez a magországoknak (is) elemi érdekük, kereskedelmi-gazdasági és politikai szempontok miatt egyaránt. Persze nekik is puhítaniuk kell az álláspontjukat; nincs értelme erőltetni a fiskális integrációt, ha Németország nem mutat rugalmasabb hozzáállást akár az eurókötvények, akár pedig a magasabb ottani infláció ügyében.  

A június 17-i görög választásokon az EU-val markánsan szembehelyezkedő erők vereséget szenvedtek. A politika fintora, hogy a széles körben népszerű euroszkepszis gyakorlati megvalósulásának éppen a görögök álltak ellen.