A szerző a Nézőpont Intézet elemzője
Bizarr kifejezésnek tűnhet a „német-francia antant” vagy a „Berlin-Párizs tengely” annak fényében, hogy milyen szövegkörnyezetben használták az „antant” és a „tengely” szavakat a gyászos emlékezetű 20. századi háborúk során. Ennek ellenére mindkettővel találkozni lehet az uniós hitelválságról szóló újságcikkekben, elsősorban azt illusztrálandó, hogy mennyire szoros az együttműködés Németország és Franciaország között az euróövezet megmentéséért folytatott küzdelemben.

De vajon mennyire mély és őszinte ez az új uniós „antant”, és miként viszonyul Párizs vagy Róma az egyre leplezetlenebb német túlsúlyhoz?
Az áprilisi elnökválasztásra készülő Nicolas Sarkozyvel kapcsolatban epésen emelte ki a brit sajtó, hogy a francia államfőt mennyire bűvöletében tartják a német gazdasági reformok. A The Economist szerint az egyelőre vesztésre álló Sarkozy sokat remél a Franciaországban nagy tekintélynek örvendő Angela Merkel támogatásától a kampány során. A brit újságíró azt elfelejtette hozzátenni, hogy az eset korántsem precedensértékű: 2009-ben Sarkozy nyújtott hasonló segítséget Merkelnek a német szövetségi parlamenti választás során. Nem igazán meglepő, hogy a brit sajtó igyekszik minél többet köszörülni a nyelvét a Berlin és Párizs közötti szoros kapcsolaton; London elszigetelődni látszik az EU-n belül, ennek egyik megnyilvánulási formája, hogy kimarad az uniós fiskális paktumból.
Nemcsak a briteknek nem tetszik a nagy német-francia összhang. A kis uniós tagállamok fogadatlan prókátora, Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök, az eurócsoport (Eurogoup) vezetője nemrég a Handelsblattnak nyilatkozva élesen kifogásolta, hogy a 17 tagú euróövezettel kapcsolatos összes újítási javaslatot német-francia ötletként tüntetik fel. José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke pedig még tavaly decemberben beszélt „háborús jellegű állapotokról” annak kapcsán, hogy Merkel és Sarkozy igyekeznek mindenki másra ráerőltetni akaratukat, miközben ők is alig értenek egyet valamiben. A zsörtölődés ellenére azonban a legtöbben végül mindig meghajolnak az EU két legnagyobb finanszírozójának akarata előtt. Jól érzékelteti a helyzetet Dimítrisz Hrisztófiasz ciprusi elnök megjegyzése: „Tulajdonképpen forradalmat kellene kirobbantani Merkel és Sarkozy ellen, de mindannyian akarunk tőlük valamit”.
Barroso és Juncker számára egyszersmind lehetőség is nyílhat a nyomasztó német-francia egység megbontására. A Berlin által továbbra is vehemensen ellenzett eurókötvény kibocsátása például ilyen téma lehet, mivel e téren érdekellentét van a két nagy tagállam között. A Bizottság, az Eurogroup és a Tanács márciusig ígért konkrét javaslatot a témával kapcsolatban. Az áprilisi elnökválasztáshoz közeledve Sarkozy valószínűleg mind egyértelműbben igyekszik majd demonstrálni a hazai közönségnek a francia érdekek erőteljes képviseletét. E téren pedig könnyen összeütközésbe kerülhet a német kancellárral.
Merkel és Sarkozy válságkezeléssel kapcsolatos nézetei folyamatosan közeledtek egymáshoz az elmúlt két év során, olyannyira, hogy tandemjük a Merkozy fantáziadús becenevet is kiérdemelte a sajtótól. Az euróövezet megmentésének alapjait egy kis normandiai fürdőhelyen, Deauville-ben fektették le 2010 októberében, demonstratívan meghitt tengerparti séták közepette. Az akkori kompromisszum alapján Sarkozy – a francia bankok nagy kitettsége ellenére – beleegyezett a görög adósság részleges elengedésébe. Merkel cserébe lemondott a túlköltekező tagállamok automatikus szankcionálásának ötletéről. Ehhez képest az utóbbi szempont immár belekerült a fiskális paktumba, miközben az adósságleírás egyelőre nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
A két vezető közötti munkakapcsolat gördülékenysége érdekében Merkel és Sarkozy bizalmas tanácsadói (Meyer-Landrut, illetve Xavier Musca) vették át a mindennapi kapcsolattartás feladatát.  Az allűröktől mentes hozzáállást képviselő szakemberek együttműködése sem tudta azonban palástolni az alapvető felfogásbeli különbségeket. Miközben a franciák az Európai Központi Bank kötvényvásárlási akcióit sürgetve azonnali tűzoltással segítenének a bajokon, addig a németek a fiskális fegyelem erősítésével a gyökereinél próbálják megragadni a problémát. Ez az eltérés folyamatosan problémát okoz a két ország kapcsolatában. Jól illusztrálja ezt a kettősséget az a legutóbbi eset, amikor tavaly év végén Párizs váratlanul saját jelöltet állított a német Jörg Asmussennel szemben az EKB főközgazdászi posztjáért folytatott versenyben.
Sarkozy sokáig a duó domináns feleként igyekezett feltüntetni magát a francia közvélemény előtt, ami – minden látványos gesztusa ellenére – egyre kevésbé tűnt komolyan vehetőnek. Az AAA hitelminősítői besorolás januári elvesztése, illetve a némettel összehasonlítva igencsak harmatos francia gazdasági kilátások miatt az egyenrangúság látszata mind kevésbé tartható. Ezt természetesen az államfő honi ellenfelei is igyekeznek kihasználni. Európai megbékélés ide vagy oda, Franciaországban még most sem ritka, hogy valaki a régi ellenségeskedésből visszamaradt reflexekre építve próbál politikai tőkét kovácsolni. Arnaud Montebourg szocialista képviselő például Bismarckhoz hasonlította Merkelt, mint aki egész Európát saját kénye-kedve szerint igyekszik ugráltatni. A gallok csúfos vereségével végződő porosz-francia háborút kiprovokáló német vaskancellár nevének említése még most is alkalmas lehet ellenséges indulatok gerjesztésére, főleg az idősebb korosztály körében. Ez pedig nyilvánvalóan nem használ a Merkel támogatásával kérkedő Sarkozynek sem az elnökválasztás során.
A német hegemóntörekvésekkel szembeni ellenérzések időleges újjáéledésére azonban korántsem csak Franciaországban van példa. Kínos engesztelő manőverekre kényszerült például Merkel a január 30-i uniós csúcs előtt, miután olyan híresztelések kerültek napvilágra, hogy Berlin uniós „takarékossági komisszárt” ültetne a görögök nyakába. Az ötleten nemcsak a görögök háborodtak fel, hanem számos más, szintén nehéz helyzetben lévő tagállam politikusai is.
A német takarékossági „diktátumok” ellenére látszik, hogy Berlin mozgástere korlátozott az uniós érdekérvényesítés terén. Jól mutatja ezt az, hogy az EKB főközgazdásza végül francia, és nem német lett. A monetáris unió harmadik legnagyobb gazdasága, Olaszország is egyre határozottabban hallatja hangját. Az olasz államadósság a GDP 120 százalékán áll, és a nemrég kinevezett szakértői kormányt vezető Mario Monti tökéletesen tisztában van azzal, hogy országának talpon maradásán múlik az euróövezet sorsa. Ennek tudatában magabiztosan sürget az eddigieknél nagyobb pénzügyi szolidaritást Berlin részéről. Merkelnek ez különösen azért eshet rosszul, mert részben ő és Sarkozy segítették kormányra jutni Montit.