A szerző újságíró, az Európai Fiatal Újságírói Díj 2010. évi nyertese

Legyél erkölcsös, mert azt mondtam! – üzenik egyre gyakrabban a politikusok. A nyugati közszereplők egyre gyakrabban merészkednek a filozófusok és az egykori erkölcscsőszök terepére.

Amikor David Gauke brit államtitkár attól óvta a tisztes állampolgárokat, hogy az elvégzett munkáért számla nélkül, készpénzzel fizessenek az iparosoknak, mert ezzel ők maguk is cinkostársak lesznek adóelkerülésben, csak főnökeit követte. George Osborne pénzügyminiszter már korábban nyilatkozott a „morálisan visszataszító” adóelkerülésről, míg David Cameron miniszterelnök egy népszerű komikust kritizált adóelkerülési trükkjei miatt, mert az „erkölcsileg helytelen”.

Nem úszta meg maga Cameron sem, akit Keith O’Brien bíboros vont felelősségre, mondván, szerinte nem erkölcsös megfeledkezni a közelmúlt pénzügyi katasztrófáinak áldozatairól, míg a gazdagok élik édes életüket. A mai brit közveszédben terítékre kerülnek továbbá a több száz éves magániskolák, amelyek oktatási rendjéből hiányzik „az erkölcsi iránytű”.

Franciaországban arra készül Vincent Peillon oktatási miniszter, hogy bevezetik a „laikus (francia szóhasználatban: világi, nem-vallásos) morált” az iskolai órarendbe. Mivel az Ipsos  felmérései azt mutatták, hogy a franciák 57 százaléka szerint csak bizonyos politikusok tartják tiszteletben az erkölcsi alapszabályokat, nem meglepő François Hollande államfő lépése, aki a pártok delegáltjaiból álló különbizottságot hozott létre, hogy szemmel tartsa a francia politikusok morálját. Hódít tehát a morálpolitizálás.

A politikusok által emlegetett erkölcs lényege, hogy az egyén viselkedésének milyen következményei vannak a társadalomra nézve. Nem véletlenül, a francia Ipsos-felmérés eredménye szerint a szavazók szemében a politikusoknak az egyik leginkább megbecsült erénye, ha a köz érdekét védik a magánérdekekkel szemben.

De miért éppen most érzik felhatalmazva magukat a politikusok az effajta kinyilatkoztatásokra? Az egyik lehetséges magyarázat szerint a gazdasági fellendülés időszakában könnyű vállat rándítani az erkölcsi kérdések kapcsán, válság idején azonban még tisztábban látszik, hogy a javakon nem egyenlően osztozunk. Egy másik értelmezés: ha a kormányok nem tudják irányítani a gazdaságot és gördülékennyé tenni az állam működését, akkor előhúzzák a morálkártyát. Vagyis minél erőteljesebben moralizáló a retorika, annál nyilvánvalóbb a politikusi tehetetlenség.

Persze nem mindenki örül a moralizálásnak. Austin Mitchell brit munkáspárti képviselő szerint Gauke államtitkár feleslegesen moralizál, pitiáner ügyekkel foglalkozik; természetesen helytelen az adóelkerülés, de ennél sokkal nagyobb bűnök is vannak. A közvélemény többsége sem érti, hogy az államtitkár miért a vízvezeték-szerelőket és a tetőfedőket pécézte ki. Fennáll a veszély, hogy a kormányok (vagy lobbicsoportok) morális pánikot keltenek egy kérdéssel kapcsolatban, amely nem életbevágó, és eltereli a figyelmet a sokkal komolyabb gondokról.

Ki mondhatja meg, mi a helyes, és mi nem a politikában? A demokratikus relativizmus szellemében sokáig nem illett erkölcsi ítéletet mondani; a politikai realizmus alapvetése szerint a vezetők elsősorban a hatalom megszerzésében és megtartásában érdekeltek.

Nincs egyértelmű megegyezés arról, hogy mit is jelent a moralitás a 21. században. A liberális moralisták szerint ideális esetben az erkölcsi normákat nem felülről diktálják, hanem kollektíven tartjuk fenn. Célravezetőbb, ha a moralitás központi kérdése az, miként befolyásolják cselekedeteink mások jóllétét. Ha nem azt teszem, ami igazából az érdekemben állna, az lehet ésszerűtlen, de erkölcsileg nem elítélendő. Viszont ha rontok mások életén, ok nélkül, vagy csak azért, hogy nekem jobb legyen, az erkölcstelen. Más kérdés, hogy a pszichológiai elméletek szerint akkor tartjuk magunkat erkölcsi normákhoz, ha ez érdekeinknek megfelel, vagy félünk másként viselkedni.

A moralizálás feltámadásának örvendő mai filozófusok, mint a brit liberális Julian Baggini vagy a konzervatív Roger Scruton szerint ennek legfőbb pozitív hozadéka, hogy közösen kell válaszokat találnunk a morális kérdésekre. Ez a diskurzus persze nem egyenlő mértékben veszi mindenki véleményét figyelembe, de végeredményben társadalmi konszenzust tükrözhet majd. Ebben kulcsszerepet kell játszania az európai értelmiségnek, amely szenvedélyes felszólalásaival vagy szolid „ismeretterjesztéssel” terelheti a közvéleményt. De előfordulhat az is, hogy e tekintetben is a populizmus veszi át a főszerepet. Márpedig az elégedetlen tömegek akkor a legveszélyesebbek, amikor azt sulykolják beléjük, hogy felháborodásuk morálisan is megalapozott. És közben nem veszik észre, hogy a moralizálás és ők maguk is csak eszközzé válnak a populista és hataloméhes politikusok kezében.