A szerző a BruxInfo főszerkesztője

A negyedik alkotmánymódosítás új helyzetet teremtett az Európai Unió és az Orbán-kormány között két és fél éve zajló kötélhúzásban. A hangsúly a normális üzemmódnak tekinthető kötelezettségszegési eljárásokról egyre inkább a jogállamiság elveinek vélt magyarországi megsértésére (illetve ennek veszélyére), és – ami ennek következménye lehet – az uniós zsargonban „nukleáris opciónak” is nevezett EU-szerződés 7-ik cikke szerinti eljárás egyre nyíltabb mérlegelésére tevődik át. És bár még mindig több érv szól az „atombomba” bevetése ellen, mint mellette, ennek a lehetőségét már sem az uniós, sem a magyar térfélen nem zárják ki kategorikusan.

A frontális ütközés persze még megelőzhető, és vélhetően ez is fog történni. De egyszerre két frusztráció is élesztgeti a parazsat. Az egyik a Fidesznek az a meggyőződése, hogy az EU igazságtalanul és illetéktelenül avatkozik be a magyarországi politikai és jogalkotási folyamatokba, és befolyásos európai politikai erők, valamint az Egyesült Államok részvételével szervezett akció indult Orbán Viktor megbuktatására. De nem kisebb a kiábrándultság a „másik” oldalon sem, ahol sokakat frusztrál, hogy az Európai Unió a jelenleg rendelkezésére álló eszközökkel nem volt képes megállítani a kétharmados parlamenti többségének birtokában – az ezen vélemények szerint – a határokat feszegető, azokon sokszor túllépő magyar miniszterelnököt. Ahogy a régi mondás tartja: „a kutya ugat, a karaván halad”.

Ezért aztán kezd fogyni a türelem, és egyre többen azt szeretnék, ha a kutya végre harapna is, de legalábbis kimutatná a foga fehérjét. Ez az „őrkutya” (angolul watchdog) az uniós szerződés értelmében nem más, az Európai Bizottság, amelyen azonban erős szájkosár van. Legalábbis akkor, ha erélyesen fel kell lépni egy olyan kormánnyal szemben, amelyik megítélése szerint túl messzire ment el a demokratikus fékek és ellensúlyok rendszerének meggyengítésében.

Ha egészen pontosak akarunk lenni, az őrkutya letépheti a láncait és egy irtózatosan nagyot haraphat, ami az említett 7-ik cikk szerinti eljárás kezdeményezésével lenne egyenlő. Ennek értelmében végső esetben akár szavazati jogának felfüggesztésével is szankcionálhatnak egy országot, ha folytatólagosan és súlyosan aláássa az alapvető uniós értékeket. Ez az opció azonban jogilag nem áll teljesen szilárd lábakon, politikailag pedig kontraproduktív lehet. Kezdjük a másodikkal. A Bizottságnál, a 7-ik cikk szerinti eljárás kezdeményezésére elvileg ugyancsak jogosult Európai Parlamentnél, és az EU tagállamaiban is, úgy tűnik, tisztában vannak azzal, hogy egy ilyen fegyver könnyen visszafelé sülhet el, mert teljesen az EU ellen fordíthatja a könnyen manipulálható magyar közvéleményt.

A 7-ik cikk beélesítése jogilag elsősorban azért ingoványos terület, mert az EU-ban jelenleg nincs olyan egyezményes kritériumrendszer, nincsenek olyan mutatók, amelyek alapján mérni lehetne, hogy egy tagállam konkrétan semmibe veszi-e a jogokat. Nincsenek normák arra, hogy például milyen hatáskörökkel kell rendelkezniük az alkotmánybíróságoknak (ahol egyáltalán vannak), mennyire kell függetlennek lenniük a médiahatóságoknak, vagy ki, mi alapján engedélyezi az egyházak működését. Jobb híján az Európai Bizottság az alapvető értékek és a jogállamiság elveinek górcső alá vételét Magyarország esetében kiszervezte a strasbourgi székhelyű Európa Tanácsnak (ET), amely viszont rendelkezik ilyen szakértelemmel. Az ET-nek azonban nincsenek kényszerítő eszközei (ráadásul magyar ügyben nem is a szervezet jár el, hanem annak tanácsadó szerve, a Velencei Bizottság); a Bizottságnak vannak, viszont nincsenek a tagállamok konszenzusán alapuló mérőeszközei.

Az EU-magyar konfliktus egyik járulékos következménye éppen az lesz, hogy elindul az uniós szintű vita egy olyan mechanizmus létrehozásáról, ami az egyesek által „Light Colának” is nevezett politikai meggyőzés és a kötelezettségszegési eljárások elindítása, illetőleg a nukleáris opció közötti nagy légüres teret töltené ki, és a jövőben lehetőséget nyújtana a magyarhoz hasonló helyzetek kezelésére.

Ehhez Viviane Reding, az Európai Bizottság alelnöke szerint alighanem szerződést kell majd módosítani, mert az új mechanizmus olyan addicionális jogkörökkel ruházhatja fel a testületet, amihez minden kormány jóváhagyása szükséges. Ez rámutat arra – amit egyébként e blogbejegyzés írójának brüsszeli illetékesek is megemlítettek –, hogy a Bizottság maga sem teljesen bizonyos abban, hogy a jelenlegi jogi keretek között meddig mehet el egy tagállam intézkedéseinek a megkérdőjelezésében.

Hol vannak az EU beavatkozásának a határai, illetve hol szab határt azoknak a nemzeti szuverenitás? Lényegében egy és ugyanaz a kérdés. A feladat nehézségi fokát mutatja, hogy az alapvető jogok minősége precíz mutatók alapján kevésbé mérhető, mint például egy ország gazdasági vagy költségvetési teljesítménye.

Mostanáig nem is nagyon bajlódtak egy mérőrendszer kidolgozásával, főként, mert azt feltételezték, hogy a demokratikus szabályokat illetően minden uniós tagállamnak lényegében hasonlóan, egy rugóra jár az agya. Egyes vélemények szerint az EU naiv volt, amikor az egészen más fejlődésen keresztülment új demokráciák felvételekor nem szentelt nagyobb figyelmet ennek a kérdésnek. Ennek látszólag ellentmond, hogy az első nyílt konfliktust fonák módon nem egy új, hanem egy régi tagállam robbantotta ki, amikor 2000-ben Jörg Haider Európa jelentős részében rasszistának tekintett pártját bevették az osztrák kormányba.

Az uniós és a nemzeti hatáskörök világos elkülönítésére ugyan határozott kísérletet tett a 2009-ben hatályba lépett Lisszaboni Szerződés, a dokumentum vonatkozó cikkeiből mégis nehéz kihámozni, hogy hol húzódik a pontos határ az EU és a nemzeti szuverenitás között, ha az elsősorban nemzeti szinten gyakorolt alapvető jogokról van szó. Az Alapjogi Charta ugyan világosan megfogalmazza ezeket az elveket, ám alkalmazásukat, betartatásukat két szituációra korlátozza. Egy: az uniós intézmények mindennapos működésére. Kettő: arra az esetre, amikor a tagállamok konkrét uniós jogot ültetnek át a gyakorlatba.

A magyar kormány részéről a mostani vitában gyakran hivatkoznak az alapszerződés 4. cikkére, miszerint „az Unió tiszteletben tartja a tagállamoknak a szerződések előtti egyenlőségét, valamint nemzeti identitását, amely azok politikai és alkotmányos berendezkedésének elválaszthatatlan része”. Ez egyesek szerint egyet jelent azzal, hogy az EU-nak semmilyen beleszólása nem lehet egy tagállam alkotmányába, így a magyar alaptörvénybe sem. Ennek részben ellentmondani látszik az, hogy Magyarország a csatlakozáskor elfogadta a közösségi jog elsőbbségét a nemzeti joggal szemben. Ami elvileg azt jelenti, hogy az alkotmányban nem kaphatnak helyet olyan rendelkezések, amelyek ellentétesek az európai joggal, a szerződés rendelkezéseit is ideértve. Ezért e blogbejegyzés szerzőjének nyilatkozó hivatalos források is úgy vélték, hogy miközben az EU tényleg nem szólhat bele az alkotmány elfogadásába, a Bizottságnak igenis jogában áll az utólagos normakontroll, vagyis módosítást kérni abban az esetben, ha problémákat lát. Erre már az Európai Bíróság esetjoga is szolgál példával, a tagállamok alkotmányának pásztázása eddig mégsem tartozott a Bizottság praxisába. Lehet, hogy a jövőben ez is változni fog.

A nemzeti szuverenitás az uniós tagsággal új értelmet nyert. Ha úgy tetszik, jól felfogott érdekünkben átruháztuk a szuverenitásunk egy részét az Európai Unióra, miközben számos területen (adópolitika, szociális politika, oktatás, kultúra) nem, vagy csak minimálisan csorbult a nemzeti hatáskör. Mindez egyúttal azt is jelenti, hogy ami Magyarországon történik, többé nem kizárólag belügy, nem csak a magyarok saját ügye. A bíróságaink uniós bíróságként is működnek, a rendőri szerveink uniós elfogatóparancsnak szereznek érvényt, és hatóságaink az EU külső határaként például a német határőrség feladatait is ellátják. Ezért az Európai Bizottság, ott, ahol a szerződés erre felhatalmazza, nem idegen, külső erőként lép fel hazánkban és másutt, hanem a minket is magában foglaló EU szerveként.

De, az is igaz, hogy nem terjed ki mindenre az EU illetékessége. Az abortusz, az azonos neműek házassága vagy a család definíciója nem tartozik uniós hatáskörbe, ezért ilyen alapon jogilag nem, legfeljebb politikai ízlés szerint lehet megbélyegezni egy alkotmányt vagy egy kormányt.

Nagy fába vágja a fejszéjét az EU, ha egy koherens, egységes jogállamisági mechanizmust, más szóval: egy demokratikus zsinórmértéket akar létrehozni. Annyira nehéz feladatnak látszik ez, hogy ebbe könnyen bele is törhet a bicskája. A Budapest és Brüsszel közötti, eszkaláció veszélyével fenyegető huzavona mindenesetre sok muníciót adhat ehhez a munkához.