A szerző a BruxInfo főszerkesztője

„Csapataink harcban állnak”. Ha a nemzeti érdekérvényesítésről van szó, a magyar miniszterelnöktől az ilyen és ehhez hasonló harcias szófordulatok nem idegenek. De mint tudjuk, a hadiszerencse forgandó. A magyar „hadaknak” mégis mintha a közelmúltban a szokásosnál több sikerélményben lett volna részük azon a tágas csatatéren, ahol most már évek óta változó intenzitású küzdelem folyik Budapest és az Európai Unió különböző (de nem az összes) intézményei között.

A kormány szempontjából ilyen fegyverténynek számít a túlzott mértékű államháztartási hiány miatt folyó eljárás megszüntetésének elérése; az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének döntése arról, hogy mégsem helyezi monitoring-eljárás alá az országot; az Európai Bizottság negyedik alkotmánymódosítással kapcsolatos aggodalmainak orvoslása és a magyar igazságszolgáltatás függetlenségének nyílt kétségbe vonására alkalmas országspecifikus ajánlás módosíttatása. Ezek mind olyan részsikerek, amelyek javítottak Budapest pozícióin a Tavares-jelentés szerdai európai parlamenti végszavazása előtt.

De, még mielőtt részletesebben is kitérnék ezekre, érdemes emlékeztetni arra, hogy a helyzet eszkalációja még néhány hete is reális lehetőség volt, amikor a negyedik alkotmánymódosítás az EU-ban és más európai szervezeteknél komoly válaszreakciókat szült. A konfliktus kezdete óta először még annak a kockázata is megjelent, hogy a különböző irányokból, különböző intézmények és országok felől érkező nyomás összeadódik, és az egész elegy valamikor június-július tájékán egyszerre robbanni fog. A hidegháborús hangulatot csak fokozta a kormány és különösen az Európai Bizottság alelnöke, Viviane Reding között kitört, időnként személyeskedésbe átcsapó nyilatkozatháború, a Magyarországról az Európai Parlamentben készült és felettébb kritikus Tavares-jelentés, továbbá az Európa Tanács jogi tanácsadó testületének, a Velencei Bizottságnak a negyedik alkotmánymódosításról szóló, rendkívül elmarasztaló véleménye. Mindez azt sugallta, hogy az Orbán-kormány sok jóra nem számíthat, a magyar ügyek ugyanis a jogi térből egyre nyilvánvalóbban politikai dimenzióba kezdenek átcsúszni, ahol ugyanakkor a következmények is kevésbé kiszámíthatóak.

A helyzet elmérgesedése éppen ezért kevés kivétellel senkinek sem igazán érdeke, ami részben magyarázatot ad a feszültség időközben bekövetkezett enyhülésére. Miközben a magyar kormánnyal rokonszenvezők száma az elmúlt néhány hónapban bizonyosan nem gyarapodott az EU-n belül, a kenyértörésnek (és ez alatt nem feltétlenül az EU-ból való kilépést vagy kiutasítást kell gondolni) túl súlyosak lennének a következményei, és a szereplők némelyike nincs is azon az erkölcsi magaslaton, hogy ezt nyugodt szívvel megtegye.

Az elmúlt hetekben ezért véleményem szerint egy közelről sem véletlen kármentesítési folyamatnak lehettünk szemtanúi, ami – legalábbis átmenetileg – a „hátrább az agarakkal” helyzetet eredményezheti. Előbb az Európai Bizottság kiengedte Magyarországot a „deficiteljárásból”, amivel nemcsak a feszültséget keltő ügyek száma csökkent, de véget sikerült vetni a kettős mércéről szóló meddő vitának is. Az enyhülési folyamat következő állomásaként mára lényegében „peren kívül” sikerült lezárni Magyarország és Brüsszel között azt a három vitás kérdést, amit a negyedik alkotmánymódosítás hozott a felszínre a bírósági döntésekkel összefüggő különadók, a bírósági ügyáthelyezés és a választási kampányhirdetések korlátozása kapcsán. Ezek közül az utolsó megoldása tartott a legtovább, de úgy néz ki, hogy végül a kereskedelmi csatornákon is lehet majd a pártoknak hirdetniük, legfeljebb ingyen.

Mindehhez persze az is kellett, hogy Orbánék a szokásos módon úgy engedtek, hogy az a hazai közvélemény szemében mégsem tűnik kapitulációnak. A három vitás kérdés viszonylag gyors lezárásával Magyarországnak egy fontos érvtől sikerül megfosztania a kritikusait, hiszen ezzel a vizsgált alkotmánymódosítások nem sértenek többé uniós jogot.

Hatását tekintve ugyanebbe a vonulatba illeszkedik a másik két magyar harctéri részsiker. Azzal ugyanis, hogy hivatalos európai dokumentum nem vonja explicite kétségbe a magyar igazságszolgáltatás függetlenségét, és az Európa Tanács sem helyezi Grúziához, Azerbajdzsánhoz és más nem uniós tagállamokhoz hasonlóan monitoring-eljárás alá Magyarországot, gyengíteni lehet a magyar demokráciáért aggódók érveit. Valószínűleg ezeket az eredményeket állítja majd szembe keddi strasbourgi felszólalásában az Európai Parlament szerdán elfogadandó határozatával a magyar kormányfő is. A képviselők többsége ettől még vélhetően megszavazza a Tavares-jelentést, amely rendkívül kedvezőtlen képet rajzol a magyar alkotmányozásról és általában Orbán Viktor kormányának politikájáról. De, focinyelven szólva, „tisztességes vereséggel” ki lehet jönni belőle, amennyiben az adott körülmények között eladható lesz a balliberális EP-többség politikai akciójaként, és a határozat elfogadásából közvetlenül nem következnek majd negatív lépések Magyarországgal szemben.

A másik oldalon viszont az Európai Parlament többsége is elégedetten távozhat nyári szabadságra, hiszen – bár egyelőre nem egyértelmű, miként – Orbán Viktort és kormányát egészen a választásokig (sőt egy inkább kívánságként felfogható passzus szerint a választásokon is) megfigyelés és nyomás alatt tartják majd. A végső soron szankciókat is kiváltó 7. cikk szerinti eljárás elindítása egyelőre nincs napirenden, és ennek valószínűsége a következő hónapokban még csökkenni is fog, ahogy az EP szép lassan belép majd a választási kampányidőszakba.

Úgy tűnik, ez az a maximum, amit a jelenlegi szerződéses, intézményi keretek és politikai realitások között az Európai Unió megtehet egy szerinte renitens tagállammal szemben. Partnerei közül bizonyára sokan nem értenek egyet a magyar miniszterelnök politikájával, de közülük sem mindenki ártatlan bárány, precedenst sem akarnak teremteni egy kormány meghurcolásával, és egyébként is, nagyobb gondjaik is vannak a mai zűrzavaros helyzetben.

Ahogy Angela Merkel német kancellár is utalt rá nemrég egy televíziós vitában: elszigetelés vagy kizárás helyett folyamatos párbeszéddel, meggyőzéssel lehet a legjobban hatni a magyar kormányra. És ebben a játékban mindenkinek megvan a maga szerepe, a jogászkodó Európai Bizottságnak és a heveskedő, fenyegetőző Európai Parlamentnek is. A kormány és az EU között lassan három éve zajló „húzd meg, ereszd meg” tehát a választásokig biztosan folytatódni fog.